Christophe Gans: Silent Hill

Rémálom luxuskivitelben

Már-már kezdtem attól tartani, hogy maroknyi, ám igen hűséges olvasóm nemsokára arra a következtetésre jut: ennek a fószernek semmi se tetszik, ami nem maximálisan művészi, és minden filmet leköpköd, ahol nem fekete-fehérben mutatnak depressziós arcokat és lehangoló tájakat. Vagy ahogy Eric Cartman mondaná, ahol nem homokos cowboyok esznek pudingot. Aztán mentegetőzhettem volna, hogy nem, ez nem igaz, szerettem a Más-világot, a Sleepy Hollowt, a Donnie Darkot, a Vágtát meg A tűz óceánját (igaz, ez utóbbi kettőt inkább a lovak miatt), sőt még a Chicagot is, pedig ezek messze nem bergmani mélységű művészfilmek. De hála istennek nem kell mentegetőznöm, mert megszületett az ellenpélda. Tegnap rászántam magam, és végignéztem a Silent Hillt, azt a messzemenően amerikai és messzemenően hollywoodi horrorfilmet, ami egy számítógépes játék nyomán készült, és amit gyakorlatilag az összes fontosabb kritikus lehúzott és leminősített. Hát, tessék készíteni az értelmiségi kavicsokat a megkövezéshez, de nekem ez a film bejön. Még akkor is, ha ez A kör újraforgatott változata, némi módosítással.
Pedig voltak pillanatok, amikor szerettem volna sírva fakadni, vagy legalábbis széttépni valamit. Van abban valami aranyos, amikor botorkál felém egy nyálkás, vonagló, sósavat köpködő zombimutáns, én meg tök komolyan ráfogom a pisztolyt és tök komolyan azt mondom, hogy „álljon meg, rendőrség”. Ez kb. olyan, mint amikor Kyle Broflovski meglátja a Marklar bolygón élő UFÓkat, és kedves mosollyal köszön nekik, hogy „csókolom”. Az is minimum irritáló, amikor percekig semmit sem látunk, csak a sötétséget, és még véletlenül se tudjuk követni, hogy pontosan mi történik. Meg amikor éppen élve elégettek egy szerencsétlen, boszorkánysággal vádolt nőt, és a máglyán soron következő kislány anyja csak annyit mond a rémülten sikoltozó gyereknek, hogy „nyugodj meg, kicsim, minden rendben lesz”. Meg amikor a rémálom kellős közepén valaki rendkívül bölcsen megjegyzi, hogy „valami szörnyűség történt itt”. Néha nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolják. A Silent Hill tele van ilyen gikszerekkel, és mégis, valami megmagyarázhatatlan okból tetszett. Lehet, hogy az embereket fanatizáló, boszorkányégető inkvizítor-figurákkal szembeni olthatatlan és zsigeri ellenszenvem az oka.
Előrebocsátom: bár fosós hippi vagyok, alapvetően kedvelem a thriller-horror műfajt. Azt hiszem, ez alkati kérdés. A Silent Hill számítógépes játék-változatát viszont nem ismerem, így nem tudom megítélni, hogy a film erényeiből mennyi az, ami a játéknak, és mennyi az, ami magának a filmnek a készítőit dicséri. A Silent Hill első felét, bevallom, csak azért néztem, mert kíváncsi voltam, vajon feltűnik-e a TV2 munkatársainak, hogy egy ócska, rossz hangminőségű kópiát készítettek be (a hang szakadozott, hol ordított, hol teljesen elhalkult), és vajon korrigálják-e a dolgot. Nem vették észre, nem korrigálták, de egy idő után érdekelni kezdett a film. Nem is annyira a történet, hiszen ezek a sztorik elég kiszámíthatóak. Inkább a képi világa tetszett meg, és a forgatókönyv esetlegessége, logikai bakugrásai, amiket valójában hibának kellene értékelni, egy horrorfilm esetében mégis van valami furcsa varázsuk. Bizonyos esetekben kb. annyi koherenciát éreztem a filmben, mint Az andalúziai kutyában, és több mint valószínű, hogy ez nem tudatos választás, hanem egyszerűen szerkesztésbeli hiányosság, mégis valahogy pozitívan sült el: valósabbá tette a rémálmot.
Pedig az alaphelyzet annyira, annyira sablonos. Adott egy beteg kislány, aki alvajárás közben emlegeti Silent Hill, a halott város nevét. Az anyuka autóba ül, és elindulnak a kislánnyal, hogy fényt derítsenek a dologra; az úticél természetesen maga Silent Hill. Ez már önmagában egy marhaság; nem hinném, hogy bármelyik épelméjű anyuka elindulna a beteg gyermekével egy ilyen helyzetben egy kísértetvárosba. Aztán a kislány természetesen eltűnik, és jön a jól ismert „nő menekül a szörnyek elől mindenféle elhagyatott helyen” jelenetsor: a fiatal, szőke anyuka rohangál a gyermek után, keresztül a városon, romos épületekben, pincékben, ipari létesítményeknek tűnő helyeken, néha meg-megpillantva a kislány sziluettjét. A városban pedig semmi sincs rendben, torz lények lakják a sötét zugokat, és időről-időre felhangzik egy sziréna ijesztő hangja, mintha légiriadót fújna. Ilyenkor rátelepszik a városra az Élő Sötétség, egyféle másik dimenzió, amiben rémálomszerű lények vadásznak és szedik áldozataikat. Sokáig semmiféle magyarázatot nem kapunk, bár lehetnek olyan sejtéseink, hogy egy ipari balesetet követő vegyi szennyezés vagy sugárzás hatására jöttek létre a hátborzongató mutációk; sőt az is felvetődött bennem, hogy talán a település közelében terjengő gázban van valami, ami tömegpszichózist, hallucinációkat vált ki; a film azonban nem efféle, Stanislaw Lemre hajazó magyarázatot kínál. Hamarosan kiderül, hogy a városnak vannak lakói: egy fura vallási közösség tagjai, akiket egy fanatikus, és első látásra is rendkívül unszimpatikus asszony vezet. (Volt egy teljesen ugyanilyen tanárom az egyetemen, de frankón, így is nézett ki és így is viselkedett. Kezdek aggódni.) Ez a közösség időről-időre boszorkánynak kiált ki másként gondolkodó, kevésbé fanatikus, vagy egész egyszerűen csak szerencsétlen asszonyokat és lányokat, és annak rendje és módja szerint máglyán égetik el őket, abban a hitben, hogy így tarthatják távol a várostól a Gonoszt – pedig a Napnál is világosabb, hogy a Gonosz nagyon is errefelé kóricál. Ahogy Rose, a főszereplő édesanya kideríti, az eseménysor kezdete az volt, amikor 30 évvel ezelőtt egy Alessa nevű kislány esett áldozatul a vallási fanatikusoknak. Senki sem tudta, ki a lány apja, az anya pedig nem volt hajlandó erről nyilatkozni, ezért a gyereket nemcsak iskolatársai, de a szigorú erkölcsi elveket valló hitközösség tagjai részéről is atrocitások érték. Miután osztálytársai kinevették, egyszer a mellékhelyiségbe menekült a gúnyolódások elől, ahol az iskola gondnoka, Colin erőszakot tett rajta. Ezután a vallási közösség úgy dönt, a kislány bűnös, és csak a tűz tisztíthatja meg. A hatóságoknak, akiket Alessa édesanyja riaszt, az utolsó pillanatban sikerül megmenteni a már összeégett kislány életét, ám az intenzív osztályon Alessa furcsa hasadáson esik át: a trauma miatt felgyülemlett fájdalma, gyűlölete, sötét énje materializálódik, külön válik tőle, és bosszúra szomjazva elindul, hogy igazságot tegyen. Ez a testet öltött sötét én szabadítja rá a városra az ijesztő lényeket, amik valójában Alessa rémálmainak alakjai. Rose örökbe fogadott kislánya, Sharon pedig nem más, mint Alessa pozitív énje. Furcsa csavar, hogy a valós (?) Alessa felnőttként még mindig életben van, s ő maga is csak félig emberi rémálom-lényként vegetál a föld mélyén. Rose, miután szembesül az igazsággal, rádöbben, hogy saját lánya, Sharon lesz a szekta következő célpontja; még éppen az utolsó pillanatban ér a kislány nyomába. Rose, szövetkezve Alessa sötét énjével, legyőzi a lánya életére törőket, a főgonoszok megkapják büntetésüket. Nagy erénye a filmnek, hogy ezek után nem részesülünk felhőtlen happy endben. Rose és Sharon hazatérnek, ám ugyanabban a dimenzióban maradnak, ahol Silent Hill rémálma zajlott: ott vannak a férj közvetlen közelében, de már nem képesek kommunikálni vele; úgy tűnik, örökre elveszett számukra a hétköznapokba való visszatérés lehetősége.
Nyilvánvalóan semmi értelme egy ilyen film kapcsán jungi mélységekről beszélni, valahol mégis elgondolkodtató az ötlet. A borzalmas traumát követő skizoid hasadás, és az ezáltal előhívott rémálom – van ebben valami torokszorítóan valós. A képek tökéletesen fejezik ki és hívják életre egy kőkemény pszichózis élményét. Persze egy ilyen filmnél – főleg, ha számítógépes játék formájában is elkészült – alapkövetelmény, hogy a képi világ ütős legyen, hiszen a horror műfajában a kép nagyobb hangsúlyt kap, és a képi kidolgozottság bizonyos értelemben még a forgatókönyv koherenciájánál is fontosabb. (Nincs kiábrándítóbb, mint egy fröccsöntött műanyag szörny. Akkor már inkább a Monty Python, ott is van óriás elektromos pingvin meg emberevő redőnyös íróasztal.) Eltekintve a sok helyen teljesen feleslegesen pazarolt paradicsomlétől, és a számomra funkciótlan, félig rovar, félig patkány élőlényektől, amik néha jönnek-mennek a filmben, a rémálom figurái nagyon ki vannak találva. Legjobban Pyramid Head tetszett, az a fickó, akinek egy hatalmas, háromszögletű, bárdszerű sisak van a fején, és egy jókora karddal flangál. Érdekes volt a film végén megjelenő Alessa is, akinek minden tagjából szögesdrótok tekergőznek elő, s ezeket karokként használja; róla nekem első ránézésre fel sem tűnt, hogy nő, és azt hittem, ez lenne maga a megtestesült Gonosz a pokol fenekén. Nem mondanám, hogy rémülten, inkább érdeklődéssel néztem a vásznon zajló eseményeket.
Mint rövid kutakodásomból kiderült, ezeket a figurákat a videójátékból vették át, tehát nem a film alkotóinak agyszüleményei, de attól még a helyükön vannak; valahol Bosch képei jutnak róluk az ember eszébe. A film és a játék készítői szemmel láthatólag tisztában voltak vele, hogy a legrémisztőbb szörnyek az emberi tudat mélyén laknak, és igazán akkor válnak fenyegetővé, ha a felszínre próbáljuk őket rángatni. Az atmoszféra, és az éles, kontrasztos, vörös-sárga-fekete vs. kék-szürke színvilág amilyen bevett, annyira találó; emellett a film nincs „agyonzenélve”, inkább csak hangulatteremtő, monoton dallamokat és géphangokat hallunk. (Egy komplett Slipknot-albumot össze lehetne rakni a film zörejeiből.)
Meglepődtem rajta, de valahol érthető, hogy a film és a játék kapcsán sokan beszélnek szimbólumokról, rejtett tartalmakról a rajongók által létrehozott netes fórumokon. Ez persze igazából nem a filmkészítők érdeme: az ilyen és ehhez hasonló álomalakok mindig hordoznak többletjelentést, még a leggagyibb zombifilmben is, mert az álmok-rémálmok világa minden kultúrában a legmélyebb rétegekhez tartozik, és lényünk legbelső magját szólítja meg. A Silent Hill pedig tobzódik ezekben. S ehhez hozzájárul az az erősen hangulatteremtő elem, hogy a városra folyamatosan furcsa köd – valójában hóként szállingózó hamu – telepszik. Erről bizonyára sokaknak a Schindler listája jut eszébe, de nem hinném, hogy lenne a két film között bármiféle kapcsolat; bár a levegőben szálló hamu valóban a holocaust szörnyűségeit is felidézi, itt inkább a jelenség természetellenes volta a lényeg, semmi több. Olyan rémálom ez, amiből nem lehet felébredni. Rose és Sharon gyakorlatilag egy másik dimenzióba lépett át, bekerültek Alessa rémálmába, melyet a lány eltorzult személyiségének árnyoldala ural. Hiába ered a nyomukba a férj és apuka, ugyanabban az épületben, ugyanazon a helyszínen ő teljesen mást lát, bár a kislány és a felesége közelségét érzi.
A Silent Hillben bemutatott rémálom-világ minden abszurditásával együtt is valahol kerek a maga nemében, függetlenül attól, hogy rengeteget loptak A körből és más, kultfilmmé vált horrorokból. Az már más kérdés, hogy a szereplők viselkedése – nem utolsósorban az összefércelt forgatókönyvnek és a legfeljebb közepesnek nevezhető színészi alakításoknak köszönhetően – teljesen logikátlan, és ez erősen ront a film élvezeti értékén, hitelességén (ha lehet egyáltalán a hitelesség szót ilyen kontextusban használni). Nem is maga a logikátlanság a baj, hiszen álmában az ember igen ritkán viselkedik ésszerűen; inkább az zavart, hogy helyenként próbáltak némi racionalitást csempészni a történetbe, máskor meg teljesen az álmok logikájának rendelődnek alá az események. Ha a való életben az embert ahhoz hasonló sokk éri, mint amivel a főszereplő Rose szembesül, akkor három lehetőség van: leül egy sarokba, és kataton állapotban mered maga elé, nem reagálva a körülötte folyó eseményekre, vagy hisztérikus nevetésben tör ki, abnormálisan feldobott hangulatba kerül és agresszívan kezd viselkedni, vagy pedig jéghideg nyugalom telepszik rá, és gép módjára keresi a leglogikusabb kiutat, ragaszkodva a racionalitáshoz. Esetleg erőt vesz rajta valami sztoikus derű, és kedvesen vállon veregeti a főszörnyet, hogy „hozzád nem szólok, kedves barátom, mert már megbocsáss, de te nem bírsz a létezés attribútumával, és jó lenne, ha ezt te magad is belátnád”. A helyenként nagyon rémülten, pár perccel később viszont viszonylag higgadtan és hétköznapian viselkedő főszereplőt viszont korántsem érzem hitelesnek, mint ahogyan a társául szegődő rendőrnőt sem, aki ugyan elvileg a racionalitást képviseli, valójában mégsem igazán kérdőjelezi meg mindazt, amit lát. Teljesen sablonos Alessa édesanyjának figurája is; a gyermeke elvesztése felett érzett gyásztól félig megőrült, furcsa dolgokat maga elé motyogó alak minden második horrorfilmben akad. Hülyén hangzik, de ez a film akkor lenne hitelesebb és ütősebb, ha a realitásra való törekvés morzsáit is kiirtották volna belőle, és maradna a rémálmok kifacsart logikája, amit nem ír felül semmilyen éber valóság. A Rose és Sharon után induló apát én például egy az egyben kihagytam volna, teljesen felesleges szál – bár az a jelenség érdekes, hogy hiába járkál ugyanazon a helyen, semmit sem érzékel mindabból, ami a felesége és fogadott lánya körül történik.
A filmbéli igazságszolgáltatás felemás, az inkvizítorok megbűnhődnek, mint ahogyan a kislányt megbecstelenítő Colin is elnyerte méltó büntetését. De a gyógyulást nem adják könnyen; Alessa esetében remény sincs rá. Voltaképpen nem is tudjuk meg, mi az igazság, mi történt tulajdonképpen Alessával; valóban túlélte-e a bántalmazást, vagy belehalt, és csak megtestesült gyűlöletként él tovább. Úgy tűnik, lénye teljesen széthasadt, nem is két, de egyenesen három részre, s míg megtestesült sötét oldala és nyomorék felnőtt énje félemberként éldegél a rémálmok mélyén, személyisége egészségesen maradt részei a kis Sharonban öltenek testet. Hogy ez az Alessa körüli kavarodás szándékos ködösítés eredménye, vagy szintén egész egyszerűen hiányosság, nem tudnám megmondani, de inkább az utóbbira gyanakszom.
Érdekes elem a filmben érzékelhető keresztény-ellenesség. Nem állítom, hogy konkrétan és kimondva, de azért ott lappang a történetben a vallással szembeni ellenszenv. A kereszt szimbóluma egyértelműen negatív kontextusban jelenik meg, a hitközösséget vezető asszony pedig sokkal sátánibb, mint az általa elítélt Alessa. Nem tudom eldönteni, hogy szándékos-e ez a hozzáállás, vagy egyszerűen keresni akartak egy olyan elemet, ami megfelelően gazdag szimbolikával és asszociációs mezővel rendelkezik, és pont a keresztény vallást pécézték ki. Azt is túlzás volna mondani, hogy a film általában a kirekesztés, mások inkvizítori szellemiségben végzett megbélyegzése ellen emelne szót. Erről szó sincs. A kereszténység beemelése inkább esetleges, semmint átgondolt. Ettől eltekintve jólesne egyszer egy ilyen küldetéstudatos, hagymázas fanatikus arcába vágni azt, amit Rose mond: egyedül vagy az őrületeddel, és Isten nincs veled.
Egy szóval sem mondom, hogy ez a film jó, mert nem az. Úgy érzem viszont, hogy a Silent Hill egyfajta kísérleti film, a szó pozitív értelmében, függetlenül attól, hogy a végeredmény bőven hagy kívánnivalót maga után. Az Alessa emlékeit felidéző, furcsa színvilágú, antikolt képek érdekes beállításai és a lidércnyomást elementáris erővel megjelenítő jelenetsorok mögött valahol, nagyon halványan és messze, de kitapinthatóan és érzékelhetően ott a valóság. Sokkal inkább, mint mondjuk a 300 vagy az Apocalypto mögött, pedig ezek elvileg történelmi filmek, míg a Silent Hill egy, a komolytalanságot nyíltan vállaló horror.
Az üzenet mindenesetre szimpatikus: le az inkvizítorokkal.

Zack Snyder: 300

Lord of the Rings Reloaded, by Leni Riefenstahl

„Megvolt-e a torna, harsogta köszönés helyett a reggeli vizitkor. Lassan nem is vizit ez már, hanem ceremónia. Frissen kölnizve bemasírozik, a sasbojok tolják utána a kitüntetéseit, s a Red Bullos dobozokat zsúrkocsin. Nem tagadható le, hogy Tubica, nyilván a saját titkos receptje szerint, egyre növekszik, persze az is lehet, hogy én mentem össze, nem tudom.
Jajjaj, nem volt meg, ingatta a fejét, azt ő látja, hogy nem. Pedig a punnyogás meg hájadzás helyett inkább edzést kéne tartanom a test templomában, „mert a test acélja nélkül nincs lélek kova, repül a nehéz szárny jövőnek tova”.
Nem azért mondja, fújta föl magát Tubica, de nézzem meg őtet barátice, az erőtől duzzadás őhozzá mérve lófasz, na ja, ez alkat dolga, egyik faj így, másik faj úgy, a mutánsokkal pedig, a betolakodó szívűekkel meg csak a baj van. A Madárfejű Lajcsikákkal. Persze azért van a baj, fajtársam, hogy kicsalogassuk az odújából, és kitekerjük a nyakát, mondta Tubica testvér, és csillogó szemmel, felborzolt tollakkal fölnyitott egy doboz Red Bullt.”
Namármost nehéz eldönteni, hogy a 300 alkotóit a fent idézett, Parti Nagy Lajostól származó szövegrészlet ragadta-e magával annyira, hogy úgy döntöttek, mindenképpen filmre kell vinniük Tubica testvér és társai hányattatott sorsát, vagy valami mást kell sejtenünk az alkotás mögött. Szép volna a gondolat, hogy a hollywoodi rendezők és sztárok – miután tudomást szereztek róla, hogy Parti Nagy Lajos 2007-ben minden bizonnyal Kossuth-díjat kap majd, és rádöbbentek, hogy még semmit sem olvastak eme jeles és valóban zseniális szerzőtől –, a szégyentől szemlesütve rohantak a legközelebbi könyvesboltba, hogy megvásárolják a Hősöm tere fordítását (bár tudtommal csak németül jelent meg, de hát egy hollywoodi sztárnak két percbe se telik elsajátítania a német nyelvet, gondolom), s a regény olyan elementáris hatással volt rájuk, hogy filmforgatásra adták a fejüket. Attól tartok azonban, hogy a valóság jóval prózaibb.
Először nem tudtam eldönteni, hogy mit látok, történelmi filmet, fantasyt, egy baromi hosszú videóklipet, vagy egy számítógépes játék tervezetét. A film elején még somolyogtam, hogy a perzsa követ egy echte fríz lovon közlekedik, de sebaj, gondoltam, ez legyen a legnagyobb bajom. Aztán a film háromnegyedénél bevallottam kedves barátomnak, Janeway kapitánynak, hogy „fogalmam sincs, mi a szar ez”, mire Janeway igen bölcsen azt válaszolta, hogy „szerintem nekik se volt róla fogalmuk, csak volt rá pénz”. A Voyager közismerten remek realitásérzékkel rendelkező kapitánya ezúttal is fején találta a szöget. Úgy tűnik, újra leforgatták A Gyűrűk Ura néhány csatajelenetét, és belekeverték egy kicsit a Gladiátort is, csak azt nem értem, hogy minek. Szinte minden stimmel, azt leszámítva, hogy a végén itt meghal Aragorn, a feleségét meg jól megdugja valaki. De ettől eltekintve a képi világtól kezdve a metálos pólókról vett szlogenekből, közhelyekből és Bruce Springsteen-dalszövegekből összerakott dialógusokon át a papírmasé szereplőkig minden ugyanaz, még olifántok is vannak, meg orkok. Meg főgonosz, aki most nem Sauron, hanem elvileg Xerxes, de kb. úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy nagyképű vér-Borg a Star Trekből, szóval végül is bárki és bármi lehetne. A megnevezés érdektelen, resistance is futile, meg minden. A Gyűrűk Urában viszont legalább volt egy jól kitalált alaptörténet, egy viszonylag világos cél. Itt ez sincs. Az egyetlen logikus magyarázat a filmbéli őrjöngésekre az, hogy a szereplők örömüket lelik a vérengzésben, mert hogy mit akarnak pontosan megvédeni, és miért éppen így, az nem derül ki. És nem is lényeges.
A cselekmény elvileg valós történelmi eseményeken alapul. A hátteret a thermopülai csata adja, ahol Kr.e. 480-ban a spártai Leonidas halált megvető bátorsággal szállt szembe 300 embere élén a több ezer fős perzsa hódító sereggel. Mint tudjuk, a csatát elvesztették, a perzsák ezután feldúlták Boiótiát és Attikát, sőt még Athént is derekasan kifosztották, de a film erről már nem nyilatkozik, csak a 300 spártai sorsát követi végig. Miközben ők élethalálharcot vívnak a szorosban, Spártában Leonidas ellenségei igyekeznek kihasználni a király távollétét, és megragadni a hatalmat; a mesterkedések fő kitervelője egy magas rangú politikus, aki a klasszikus dramaturgiának megfelelően nem csak a trónra, de a királynéra is pályázik, és persze áruló is egyben. Van aztán itt egy szerencsétlen nyomorék srác, aki nagyon szeretne beállni a görögökhöz, de testi fogyatékossága miatt nem veszik fel, s a frusztráció és a bosszúvágy által hajtva elárulja Leonidast. És van egy rakás fura kinézetű, csak félig emberi, korrupt és élvhajhász varázsló, akik a görög társadalom jelentős részét manipulálni tudják, de a felvilágosult Leonidas persze velük is szembeszáll. A téma kínálkozik, adja magát, nincs is ezzel gond. Az azonban elég fura, hogy a film színtiszta fantasy-elemeket használ: a torzszülött gnómharcosoktól kezdve a világító szemű farkasszörnyig van itt minden, amit A Gyűrűk Urában láthattunk. A film egyik szála – hogy Leonidas otthon maradt felesége hogyan próbál szembeszállni a hős király háta mögött ármánykodó politikussal, aki természetesen Xerxes fizetett embere – hiteles próbál lenni, vagy legalábbis látszólag erre törekszik (már amennyire hiteles lehet egy kisminkelten és besütött hajjal ébredő topmodell a spártai királyné szerepében), míg a másik szál, a perzsákkal csatázó király története egyértelműen a fantázia, vagy inkább a számítógépes játékok világába vezet. Nagyon furcsa egyveleg ez. Ha nem volna a film ennyire közhelyes és ennyire sablonos, akkor akár arra is gyanakodhatnék, hogy a rendező ezzel a fogással próbálta beemelni az ókori történelembe az ókori mitológiát, és érzékeltetni, mennyire szerves része volt az akkori emberek világképének a mítosz. Ez nem is volna rossz, sőt, Kerényi Imre holtában is tapsikolna az ötletre. De sajnos nem hinném, hogy az alkotók eljutottak volna idáig.
Persze egy ilyen filmtől nem is várhatunk történelmi hitelességet; nem ez a lényeg, nem ez a cél, ezt mindenki tudja, amikor beül a moziba. Aki hiteles képet akar kapni az ókorról, az nézze meg Pasolini Médeiáját, vagy a Brian életét. Ez a film nem kecsegtet a hitelesség illúziójával, legalábbis nem nagyon, és ez mindenképpen pozitívum. Attól, hogy egy film fantasy-képregényt csinál egy történelmi eseményből, a maga módján akár még élvezhető is lehetne; Az utolsó szamurájban pl. egészen jól és ízlésesen meg tudták ezt oldani. Lehetett volna ebből egy nagyon igényes, klassz és izgalmas kalandfilmet is csinálni, olyat, amiben van mese, van egy kis erkölcsi tanulság, lélegzetelállító látványelemek, és talán valamit meg is tudunk ezekről a derék spártaiakról. A 300 viszont nem élvezhető, legalábbis számomra biztosan nem. Egész egyszerűen untam, amikor meg nem untam, akkor idegesített. Az első órában még vártam, hogy valami érdemleges is történni fog a vásznon az aprításon meg a vadászkürtökkel aláfestett távolba nézéseken kívül, aztán feladtam, és másfél óra után már tényleg nagyon szenvedtem. Amikor mindig lehet tudni, mi lesz a következő mondat, és a néző már-már belepirul a közhelypufogtatásba meg abba, hogy az elfojtott érzelmeken neki most nagyon meg kellene hatódnia, nem elég kompenzáló erő, hogy percenként 43 alkalommal hallgathatjuk meg az élő testben megforgatott lándzsa cuppanó-szuttyogó hangját, és láthatunk a Mátrixból ismert, lassított kardozós jeleneteket – ráadásul mindezt vagy a keresztény egyházi zenéből lopott dallamokra, vagy metálzenére, hogy az elidegenítés és a totális anakronizmus lehetőleg még feltűnőbb legyen. Amikor a film még valami „emberi” érzelmet is közvetíteni akar, azok talán a legrosszabb és legkínosabb pillanatok. A csatajelenetek egy bizonyos mértékig látványosak és élvezhetőek, kell egy ilyen filmbe az akció, ez világos. A Mátrix vagy a Gladiátor egyes jelenetei is tetszettek, ha jól ki voltak találva, igényesen voltak összerakva, és még találó zene is volt hozzá. Kell egy kis adrenalin, ha már a háború meg a hősiesség a téma, de ahhoz már nagyon elfajzott multiplex-zombinak kell lenni, hogy valaki képes legyen két órán keresztül élvezni a számítógépes trükkökkel átszőtt tömény öldöklést, amit néha megszakít egy-két percre egy kis klisészerű nyáladzás. Attól eltekintve, hogy a haldokló király természetesen az utolsó pillanatban is modellalkatú feleségére gondol, a filmnek látszólag semmiféle más koncepciója vagy mondanivalója nincs, mint az erőszak már-már fasisztoid jellegű dicsőítése. Heroizáló és patetikus sablonokban mutatja be magát a puszta gyilkolást, és egyetlen pillanatig sem villant fel etikai kétségeket, vagy egyáltalán bármiféle más nézőpontot. A brutális mészárlást teljes mértékben igazolja, hogy az ellenség „a gonosz hódítók hada” – akiktől a film részben még az emberi mivoltot is elvitatja -, no meg az, hogy ezek ugyebár spártaiak, ők meg nagyon fasza csávók voltak, ezt mindenki tudja. Az ellenség holttesteiből hatalmas falat rakni, szemrebbenés nélkül, sőt élvezettel lemészárolni egy rakás embert, mindez teljesen jogos, mert hát nyilvánvaló, hogy az ellenség minden egyes tagja megátalkodott szörnyeteg, aki csak arra vár, hogy megerőszakolhassa asszonyainkat, felgyújthassa otthonainkat, és egyéb csúnya dolgokat művelhessen. Így a film főszereplőinek, akikkel a nézőnek hivatalosan azonosulnia kellene, minden meg van bocsátva, még akkor is, ha ezek is ugyanolyan sötét, brutális állatok, mint a másik fél. Mintha egy szovjet ellenálló-filmet néznénk, csak nagyobb költségvetésből és több tesztoszteronnal. A film által dicsőített álspártai csapat leginkább egy II. világháborús filmből szalajtott SS-alakulatra hasonlít. Az utolsó emberig, gondolkodás nélkül megyünk a mészárszékre az uralkodóért meg a semmiért, eszünkbe sem jut más megoldást keresni, és közben nagyon vagányak vagyunk, soha nem adjuk meg magunkat, nem ejtünk foglyokat, nincs kegyelem, minél több tagot nyiffantunk ki, annál jobb, becsületem a hűség, satöbbi. Én, mint hivatásos pacifista, ugyan hadd ne örüljek már ennyire. Ez a heroikus őrület ugyanis egy nagy baromság, mindig is az volt, a történelem bármely korszakát nézzük is.
Az már fel sem vetődik, hogy mennyi köze van ennek az egésznek az igazi, történelmi Spártához. Nyilvánvalóan semmi. De legalább nem is próbálják ezt túl erőszakosan elhitetni velünk, és már ez is eredmény (az Apocalypto után főleg). A film egyszerűen olyan kontextusban, olyan koordináta-rendszerben mozog, ami nem kompatibilis a történelmi valósággal. Mondjuk nem értem, hogy akkor miért éppen a spártaiakat kellett témaként felhasználni, miért nem a C345FX bolygó szabadságharcosai küzdenek a zblorg elnyomók ellen, de végül is ez már részletkérdés. A történelem sajnos javíthatatlanul bonyolult és komplex, mint ahogyan az élet is az. A film azonban tökéletesen megelégszik a jófiúk-rosszfiúk felosztással, és a cél, az alapkoncepció nem is tesz szükségessé ennél többet. Megyünk ölni egy jót, meg lemészároltatni magunkat, halleluja. Hogy miért, hát a szabaccságér’. Na húzzatok már a vérbe ezzel a szar szöveggel. A végén pedig a kegyelemdöfés: a háború természetesen folytatódik, és ki is lesz itten jelentve, hogy ők szabadítják meg a világot a zsarnokságtól. Nem, testvéreim. Ti, meg a ti agyament mentalitásotok hozza a világra a zsarnokságot, I’m afraid. Nem csak azt kell elolvasni, hogy „itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak”, hanem azt is, hogy „gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván háborut emleget és lélekölő viadalt”, merthogy ezt is feltalálták már az ókorban. Szegény Leonidas forog a sírjában, mint a grillcsirke, ha zárlatos lesz a sütő.
A képi megvalósítás istenes, ezt meg kell hagyni. Jól kitalált színek, szép kontrasztok, ügyes trükkök, klassz díszletek, kigyúrt harcosok, minden, mi szem-szájnak ingere. Kiéhezett hölgyek, akik bármit megadnának egy zaftos chippendale-showért, bizonyára elolvadnak majd a látványtól. Az egész egy Boris Vallejo-képeskönyvre emlékeztet, amihez kanyarítottak valami forgatókönyvnek kikiáltott izét, az erre rendelt szoftver meg gyorsan megírt egy pár dialógust. Egyre több ilyen filmet látok, aminek az operatőrei és számítógépes szakemberei szívüket-lelküket kiteszik, hogy valami igényeset adjanak ki a kezükből, de attól még az egész egy nagy rakás szaracén, hogy stílszerű legyek. Kérdés, hogy meddig és hová lehet még fokozni a képi világot. És kell-e egyáltalán. Szép képei voltak a Gladiátornak meg a Jeanne d’Arcnak is, mégis mindkettő röhejes volt és hiteltelen. Ha csak és kizárólag a képre vagyunk igényesek, akkor a film mint műfaj tényleg nem más, mint a szem rágógumija, vagy hogy pesszimistább legyek: az elbutítás eszköze. Taigetosz-érett celluloidszemét.
Pedig azért van a fejünk, hogy gondolkozzunk vele, nem azért, mert jól illik rá a sisak. Hogy ismét Parti Nagy fent említett regényéből idézzek: „E verőszép napon, mikor először rugaszkodtok el acél kis izmaitokkal e fajeresz megszentelt pereméről, jusson eszetekbe, hogy akinek szárnyat adott a fajteremtő, annak használni adta, nem pedig ellenkezőleg, hogy fusson vele körbe-körbe, mint a himpellérek. Akinek meg nem adott szárnyat, annak vagy beműtünk egyet, vagy le fog esni a történelem liftaknájában.” Úgy, ahogyan a 300 című fércmű is.
Ez a film egy idiotizmus, egy tömény agymosás. És akkor még finom voltam. A Führernek minden bizonnyal tetszene, de a műsor megtekintése pacifista hajlamokkal megáldott nézők számára csak büntető mozidélutánokon ajánlott, és akkor is csak nagykorú felügyelete mellett, hogy legyen valaki, aki lefog, amikor a kidobott pénzünk miatt elkezdünk úgy istenigazából anyázni.

Se pénz, se posztó, Sevarnadze

Nagyon ránk jár a rúd mostanában. Kaszás Attila, a Nemzeti Színház egyik vezető színésze elment, pár nappal negyvenhetedik születésnapja után. Kevésbé tragikus, de szomorú hír, hogy elmegy a Mezzo csatorna is, legalábbis a UPC kiveszi a csomagjából a komolyzenei profilú adót – nyilván nem volt megfelelő a nézettsége. Pedig itt láttam annak idején azt a Trisztán és Izoldát, amelynek második felvonásában a kék selyem hálóköntöst viselő Trisztán egy ocsmány, sárga, virágmintás kanapé előtt énekelt a talpig lila hálóingbe öltözött Izoldával. S ennek tetejébe olvasom, hogy a Magyar Állami Operaház nemcsak az Erkel Színház rozzant épületétől válik meg, hanem a Wagner-előadásoktól is.
Egyszer már volt ilyen. Ha jól emlékszem, tavaly tavasszal. Bejelentették, hogy nem lesz Wagner jövőre. Akkor hatalmas aláírásgyűjtés indult, az előadások szünetében körbejártak a Wagner Társaság vezetői, és kértek mindenkit, hogy támogassák az Operaház igazgatóságának küldendő kérvényt: ne vegyék le a műsorról Richard Wagner műveit. Annak idején én is aláírtam. Számítani lehetett rá, hogy a dolog ezzel nincs elintézve. Wagnert valaki, valamiért nagyon nem szereti, és most újra megszületett a döntés: jövőre nem lesz Wagner-előadás az Operában.
Hiába keresem, nekem ebből az egészből hiányzik az összhangzó értelem. A Wagner-operáknak stabil, megbízható és lelkes közönsége van, szinte minden előadás teltházas. A közönség soraiban alig hallani magyar szót, rengeteg német, angol, francia jön ezekre a rendezvényekre. Az előadások az esetek többségében nagyon is színvonalasak: olyan kaliberű énekesek remekelnek a Wagner-darabokban, mint Szvétek László, Németh Judit, Pánczél Éva, Molnár András, Sudár Gyöngyvér, Wiedemann Bernadett, Berczelly István vagy Balatoni Éva. Meg kell említenünk Temesi Máriát is, aki ugyan az utóbbi időben sajnos bakizott néhányszor, de a testhez álló szerepekben még mindig hozza a színvonalat (a Siegfried harmadik felvonásában rendszeresen úgy sikoltozik, mint egy satuba fogott arapapagáj, isten bocsássa meg nekem ezt a blaszfémiát; Sieglindeként viszont nagyon jó alakításokat láthattunk tőle). Igaz, az előadó-garnitúrának nem ártana egy kis frissítés, Molnár András sem mai gyerek, és Pelle Erzsébetet sem kellene annyira erőltetni (már Frickaként sem valami hű de nagy szám, de Az istenek alkonyában Brünnhildeként egyszerűen borzalmas), de ahogy Németh Juditot sikerült behozni idén Brünnhildének A walkürben, úgy nyilván másokat is le lehetne cserélni. Az előadások általában élvezhetőek, bár lenne mit alakítani egy pár dolgon, ez tény. Akárhogy legyen is, a Wagner-rajongók nem sajnálnak akár 10-15 ezer forintot is kiadni egy jegyért, vagy 50-60 ezret egy bérletért. És nem egyszerű jegyet, pláne bérletet szerezni! Az árusítás kezdetének napján 10 órakor, amikor az online jegyvásárlás elkezdődik, az ember ráveti magát az internetre, és lecsap a Wagner operáira szóló Delly Rózsi-bérletre. Ha másnap próbálkozik, nagy valószínűséggel már minden bérlet elkelt. Ez pedig jelent valamit, vagy legalábbis kellene, hogy jelentsen.
Magyarországon a budapesti Opera az egyetlen, ami rendszeresen (értsd: évente legalább egy-kétszer) játszik Wagner-darabokat. Debrecenben néha lemegy a Lohengrin vagy A bolygó hollandi, aztán slussz. Fanatikus rajongóknak ott van még (ha van) nyaranta a Wagner-Liszt Fesztivál a fertőrákosi kőfejtőben (ott hideg van, de legalább hibátlan az akusztika). A pesti Operaház évente általában két-három előadást tart A Rajna kincséből, A walkürből, a Siegfriedből, Az istenek alkonyából, a Tannhäuserből, a Lohengrinből és a Parsifalból; sőt az utóbbi időben A nürnbergi mesterdalnokokat is adták. Ez elsőre talán soknak tűnik, de ha belegondolunk, hogy Verdi, Mozart vagy Puccini műveit akár havi-kéthavi rendszerességgel is meghallgathatja az operarajongó, valahol fura, hogy Wagner műveire minden alkalommal egy teljes évet kell várni.
Ennek bizonyára megvan a maga oka. Egy-egy Wagner-darab színrevitele hatalmas teljesítményt kíván az énekesektől és a zenészektől egyaránt; némi túlzással azt mondhatnánk, Wagnernél egy felvonás alatt többet dolgoznak a művészek, mint egy teljes olasz opera alatt. Emellett – mint ezt a Népszabadság cikkében is olvashattuk – a díszlet bonyolult, szerelésigényes, körülményes. Valóban, idén januárban volt egy kis gikszer, A walkür közepén bekrepált valamelyik gép, és a harmadik felvonást is a második felvonás díszletei között kellett megtartani (megjegyzem, nekem így még jobban is tetszett). Az előadások is régiek már, évek óta mindig ugyanazt a Ring-koncepciót látjuk, a Csikós Attila-féle díszletekkel, igen. De az Operaház dolgozóinak ez nyilván nem újdonság. Miért nem lehet felújítani a darabokat ahelyett, hogy végleg levennék őket a műsorról? Nem hiszem, hogy ne lennének megfelelő kvalitású énekesei az Operaháznak. Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani az előadásokat egyszerűbb, akár jelképes díszletekkel. A Művészetek Palotájában tavaly megrendezett, zseniálisan jó Parsifal-előadáson mindössze pár drapéria variálásával oldották meg a díszletet – és mégsem volt hiányérzetünk, minden teljesen a helyén volt. Biztos vagyok benne, hogy még koncertszerű előadásokra is lenne kellő számú érdeklődő (Debrecenben pár éve már volt erre példa). Persze tudom, hogy sem az énekesek lecserélése, felkészítése, sem a rendezés átalakítása nem ilyen egyszerű. Ezeket a szerepeket nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, mint ahogyan a teljes Ringre sem lehet pár perc alatt kiötleni egy egészen új koncepciót, díszletet, jelmezeket. De akkor sem értem, miért nem gondoltak erre előre, miért kell átalakítás helyett végleg levenni a műsorról olyan előadásokat, amik minden egyes alkalommal nagy bevételt hoznak, folyamatos irántuk az érdeklődés, országos viszonylatban egyedülállóak (sőt, ha jól tudom, Európában sehol máshol nem adják le minden évben egyben a teljes Ringet), és külföldi közönséget is vonzanak.
A magyar közönség számára nem nagyon van alternatíva. A Művészetek Palotájában tavaly volt Parsifal, idén lesz A Rajna kincse meg A walkür, a Budapesti Wagner-Napok keretein belül, világhírű énekesekkel. Ez csodálatos, de csupán egyetlen alkalom. Remélhetjük, hogy a rendezvény tavalyi nagy sikere után idén is aratni fog, és talán rendszeresítik, és Wagner többi operáját is színre viszik a Művészetek Palotájában (ha már itt tartunk, jó lenne egy Trisztán és Izolda-előadás, ezt tudtommal már évtizedek óta nem játsszák sehol). Ha Pesten nincs Wagner, akkor mehetünk Debrecenbe (bár semmi sem garantálja, hogy ott lesz Wagner), vagy Bécsbe. Az osztrák Staatsoper nagyon szép és nagyon jó, csak egy bécsi kiruccanás anyagi vonzatai jóval magasabbak, mint ha itthon ülnénk be Az istenek alkonyára. Sokan lesznek, akik nem tudják megoldani. Persze lehet mondani, hogy aki ki tud adni több ezer forintot egy operabérletre, az ne sírjon, hogy ki kell fizetnie Bécsbe a vonatjegyet. Lehet mondani, csak nem fair. A közönség soraiban nem milliomosok ülnek; nem kevés olyan van köztük, aki spórol, hogy megnézhesse minden évben a Wagner-darabokat. Mert szereti, mert ez a heppje, hogy művelődni akar.
Az Opera vezetősége körüli viharok nyilván nem tettek jót a társulatnak. Jönnek-mennek a miniszteri biztosok, az oktatási és kulturális tárca pályázatot írt ki a vezetői posztra. Megy a kavarás már jó ideje, volt már tiltakozás a művészek részéről, ment a szöveg, hogy nincs színvonal, meg hogy nincs pénz, mentek a szurkálódó nyilatkozatok innen is, onnan is. Ilyen közegben mindent lehet, csak normálisan dolgozni nem. Nem vagyok bennfentes, nem látom át a döntési folyamatokat, az Operaházban folyó munkát, de mint mezei zenerajongó, értetlenül állok a dolgok előtt. Bizonyára igaz, hogy az Operaház működését át kell alakítani, hogy sok mindent ésszerűsíteni kell; mint kívülálló, ezt nem tudom megítélni. Az viszont tény, hogy Richard Wagner a zeneirodalom egyik legnagyobb alakja. Az Operaház Wagner-előadásai jók. Rengetegen kíváncsiak rá, a jegyek és bérletek elkelnek. Akkor mi a probléma? Másfelől: megengedheti magának egy európai színvonalú operaház, hogy teljesen levegyen a műsorról egy Wagner-kaliberű szerzőt?
Gondolom (remélem), ennek a döntésnek lesz még visszhangja. Kíváncsian várom a fejleményeket. Hier sitz’ ich zur Wacht, wahre den Hof, hogy stílszerű legyek.

Rollerrel a Parnasszusra

A fanfiction-jelenség, avagy Harry Potter és Valakinek a Valamije

Sokáig azt sem tudtam, hogy van ilyen. Azt meg aztán végképp nem gondoltam volna, hogy ennyire tömeges. Nem, most nem a mosógépalkatrészek végzetes és visszafordíthatatlan vízkövesedéséről van szó, hanem egy egészen sajátos irodalmi műfajról, aminek helye és fóruma kifejezetten az internet, szereplői más alkotásokból, filmekből, regényekből, sorozatokból ismert figurák, szerzője pedig bárki lehet, aki kedvet érez magában, hogy egy kicsit zsonglőrködjön a klaviatúrával.
Már minden sikeres TV-sorozatnak, filmnek, bestseller könyvnek megvan a maga „fanfiction holdudvara”. Igaz, jómagam csak a Harry Potter köré épült, igen tetemes mennyiségű írást felvonultató fanfiction-jelenséggel kerültem közelebbi kontaktusba, de aztán láttam, hogy a Star Trektől kezdve a 24-en át a Dallasig gyakorlatilag már mindennek van „fanfiction részlege”, és a dolog elgondolkodtatott. A nemrég – tudtommal technikai gondok miatt – leállított, Merengő nevű fanfiction oldal több ezer (!), Harry Potter témájú írást tartalmazott, és egyike volt a leglátogatottabb ilyen jellegű oldalaknak a neten. Az angol, német vagy francia nyelven közzétett írások száma pedig már aligha becsülhető meg (és akkor a kínairól még nem is beszéltünk, bár bevallom, fogalmam sincs, hogy a világnak azon a felén mennyire elterjedt a fanfiction-írás mint szabadidős tevékenység). A Google 221 ezer magyar oldalt ad ki, ha a „fanfiction” szóra rákeresünk; a weblapok száma, ha minden nyelvet beleszámolunk, közel 7 és fél millióra rúg, és ezek egy része központi, rengeteg szerzőt és történetet összegyűjtő oldal. Az oldalak kb. ötöde kifejezetten Harry Potter kalandjaira specializálódott; a magyar fanfiction-témák között is kiemelt helyen szerepelnek a varázslótanonc kalandjai.
Ez bizonyos értelemben üdvözlendő és dicséretes. Az alkotók nagyrészt gyerekek és fiatalok; megint olvasnak, mint az átkosban, sőt, annyira megragadta őket egy-egy történet vagy karakter, hogy ők maguk is megpróbálkoznak az írással. Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen a végeredmény: maga az elképzelés, a próbálkozás mindenképpen pozitív. Népnevelő hajlamaim által hajtva rávettem magam, hogy elolvassak néhány, Harry Potter világába vezető magyar fanfictiont; a tapasztalatok elég vegyesek. A történetek értelemszerűen „hozott anyagból” készülnek, a fanfiction-íróknak nem sok terük van, hogy alakítsák a karaktereket, de szemmel láthatólag nincs is különösebb igényük erre: átveszik a Rowling által jól-rosszul, részletesen vagy elnagyoltabban kidolgozott figurákat, a történetmesélés Rowlingnál megszokott fonalát; a legtöbb szöveg szinte Rowling-másolat, vagy legalábbis az szeretne lenni. A színvonal nagyon ingadozó, de a regények, novellák többségét szépirodalminak semmiképp sem nevezném. Természetesen nem olvastam végig az összes, a neten fellelhető HP-fanfictiont, de amennyit láttam, azok közül kevés olyan van, ami az egyediségnek akár a legkisebb szikráját is fel tudná villantani. A történetek többsége (tisztelet a kivételnek, természetesen!) rosszul szerkesztett, banális dramaturgiára épül, a jellemábrázolás egy átlagos brazil szappanoperához hasonlít; szinte minden a történetnek, jobban mondva a történéseknek, a cselekmény csavarainak rendelődik alá. Szerelmek szövődnek és látványos szakítások történnek, családtagok találnak egymásra vagy idegenednek el egymástól, Lord Voldemort meg csak úgy egyszerűen „világuralomra tör”, 5-6 lúzer feketemágus élén, különösebb anyagi tőke vagy infrastruktúra nélkül. Nem tesz jót a szövegeknek az a bevett szokás sem, hogy sok szerző fejezetenként teszi fel a világhálóra a történetét, vagyis nem egy kész, már többször átdolgozott és „gatyába rázott” szöveggel lép a nagyközönség elé, hanem lineárisan halad, fejezetről fejezetre, és rögtön az első verziót teszi közzé, ami eleve kizár mindenféle átgondolt és jól megkomponált szerkesztést. (Persze, ne felejtsük el, hogy az irodalom nem egy nagy alakja, mint pl. Móricz Zsigmond vagy Németh László, is folyamodott néha ehhez a módszerhez, amikor egy folyóiratban publikálta valamelyik regényét, fejezetről fejezetre; de talán feltételezhetjük, hogy ők egy kicsivel több rutinnal és tehetséggel voltak megáldva, mint a fanfiction-szerzők többsége.) Az írások nagy része nem kevés kívánnivalót hagy maga után, de ez nem feltétlenül baj, és nem is volna fair ilyen jellegű szövegeken számon kérni a szépirodalom nagy alkotásainak érdemeit. A legtöbb írás a maga módján „a helyén van”, és akár még szórakoztató és izgalmas is lehet. Az viszont már bosszantó, hogy gyakran előbukkannak meglehetősen nagy mellényű fanfiction-írók, akik mintha kifejezetten szépirodalmi alkotóknak képzelnék magukat; persze rollerrel is lehet a Parnasszusra igyekezni, csak nincs sok értelme. Vannak nagyon ígéretes fiatal tehetségek is, akiknek ez az első szárnypróbálgatása, és remélhetőleg sok építő kritikát kapnak majd. Meg vagyok róla győződve, hogy világszerte sok ember tartogat olyan kéziratot a fiók mélyén vagy a vincseszteren, ami minden további nélkül felvehetné a versenyt a klasszikusokkal; a fanfiction-áradatot látva bizonyára sokaknak megjön a kedve és a bátorsága, és a fanfiction-őrület talán olyanokat is megismertet a nyilvánossággal, akik eddig nem vállalkoztak volna egy ilyen jellegű megmérettetésre.
Maradjunk azonban a varázslótanonc kalandjainál. Tulajdonképpen mi viszi rá ezeket a fiatalokat (néha gyerekeket), vagy akár idősebbeket is, hogy tovább szőjék Harry Potter történetét, a mások tollából született verziókat pedig mohón olvassák? Miért ez a nagy felhajtás? Mi a megunhatatlan és izgalmas ezekben az ugyanazokra a karakterekre épülő, nagyon-nagyon hasonló, általában sablonokból építkező szövegekben? Bár én vagyok az első és legvehemensebb, ha a színvonaltalan ponyvát meg a kultúrszemetet gyalázni kell, azért abban mégiscsak van valami, hogy ami valóban nagyon rossz, az nem lesz sikeres. Ennek a fanfiction világára is igaznak kell lennie. Valamiféle igényt tehát mégiscsak kielégít ez is, a kérdés csak az, hogy milyet. Őszintén szólva néha elképedtem, hogy milyen színvonaltalan szövegek kapnak egekbe magasztaló „kritikákat” (inkább hozzászólásoknak nevezném), és nem is egyet! Nem számít, hogy a szerző nem tud magyarul, hogy rosszul használja a vonzatokat, melléknév helyett határozószót tesz a mondat adott helyére, és ezt még néhány borzalmas helyesírási hibával is megspékeli; ennek ellenére van közönség, amely egyenesen a zsenialitás dicsfényébe burkolja az általános iskolás nyelvtannal láthatóan most ismerkedő szerző alakját. (Meg kell jegyezni, hogy éppen az ilyen hibák kiküszöbölése végett a legtöbb weboldalon alkalmaznak „bétázókat”, vagyis korrektorokat; az ő feladatuk azonban nem mindig tisztázott, mert néha már-már társszerzőként javítanak bele egy szövegbe, néha viszont csak a helyesírási hibákat és elgépeléseket gyomlálják ki, mondván: vállalja a felelősséget minden szóért az, aki írta.) Mi olyan vonzó ebben az egészben, hogy ekkora tábora van, minden visszássága és furcsasága ellenére? A történeten olyan sok mindent variálni már nem lehet, Rowling megszabta az irányvonalat, és megszabta a kereteket is. Nagyon eredeti és nagyon csavaros ötlet kell ahhoz, hogy valaki ezeket a kereteket át tudja törni úgy, hogy közben megmaradjon a Rowling által felvázolt világnál és annak törvényszerűségeinél. Sokáig azt hittem, hogy a legrosszabb történeteket is vadul faló fiatalok alighanem nem olvastak még soha olyan alkotást, ami igazán igényes lett volna, és így, alternatíva és viszonyítási pont hiányában tartják oly nagyra az úgy-ahogy összerakott szövegeket; talán az irodalomtanár vette el egy életre a kedvüket a kötelező olvasmányoktól, vagy soha nem is érdeklődtek a klasszikusok iránt (ami önmagában nem baj). Nyilvánvalóvá vált viszont, hogy nem csak Disney-hívő kisiskolások, funkcionális analfabéták, agyamputált ponyvazombik és Danielle Steelen szocializálódott unatkozó háziasszonyok szórakoztatják magukat a varázslótanonc kalandjainak újabb és újabb verzióival. Sőt. Ez is egyféle kultusz része lett, és mint ilyen, a kultusz védelme alatt áll; nem feltétlenül maga a szöveg a lényeg, hanem az egész jelenség, ami felépül köré. A fanfiction-oldalakon barátságok szövődnek, heves viták folynak Rowlingról és könyveiről, folyamatos a „feedback” (az írásokat bárki kommentálhatja, bárki írhat kritikát, a szerző pedig válaszol), az egész egyfajta interaktív játékra hasonlít. És éppen azért, mert interaktív, nagy hatást gyakorol a résztvevőkre.
A jelenség bizonyos aspektusait már unalomig végigragozták a szakértők, szociológusok, pszichológusok; nem sokban különbözik a helyzet a többi fantasytól, a Gyűrűk Urától, az Eragontól vagy a Narniától. Visszatérés a gyermekkorba, a mese mint megunhatatlan és kimeríthetetlen közösségformáló erő, menekülés a fantázia világába, a valóságban beteljesíthetetlen vágyak kiélése, vagy saját életünk szemlélése egyfajta görbe tükörben – mindez igaz lehet a fanfiction világára is, hiszen ugyanazt a világot folytatja, szélesíti ki és mélyíti el, mint amiből táplálkozik; tükörképe, vagy inkább meghosszabbítása az eredeti műnek, egy olyan „toldalék”, amit a rajongók közösen, együttes erővel, íratlan konvenciók alapján építenek. Minden fanfiction-olvasónak megvannak a kedvenc történetei, kedvenc írói; a népszerűbb szerzők körül egész kis klikkek alakulnak ki, és a leglelkesebb olvasók végül sokszor maguk is tollat ragadnak. Ebben a közegben néha tényleg mindegy, hogy valaki mennyire „tehetséges”, vagyis mennyire van érzéke a dramaturgiához, milyen a szövegalkotási készsége, mennyire képes eredeti ötletekkel előállni; persze az olvasók egy rétege ragaszkodik egy bizonyos színvonalhoz, de a tapasztalat szerint az egészen gagyi dolgok is megtalálják a saját közönségüket. Bizonyos szempontból a szöveg minőségénél fontosabb az állandóság, vagyis hogy mindig legyen folytatás, vagy mindig legyen újabb szöveg; így dagadnak a novellák regényekké, a regények trilógiákká a követelőző olvasóközönség nyomására. Az eredeti szövegek izgalmát próbálja leképezni a legtöbb szöveg, és igyekszik olyan benyomást kelteni, mintha az ember magát az eredetit olvasná (beszédes, hogy a legtöbb fanfiction-szerző a címadásnál a Rowling által megadott mintát követi: Harry Potter és valakinek a valamije, vagy Harry Potter és X.Y.). Sokan azért olvassák ezeket a történeteket, hogy a legközelebbi Rowling-könyvig se unatkozzanak, a mese ne szakadjon meg, maradjon meg a történet közege, mint egyfajta párhuzamos univerzum; a fanfiction mint toldalék remekül kivédi azt az ürességet, ami az embert akkor fogja el, mikor az eredeti mű olvasását befejezte. Továbbvihető az izgalom, hogy vajon a jó vagy a rossz oldalon áll-e egy bizonyos szereplő, vagy vajon mi lesz a szerepe ennek vagy annak a karakternek a drámai végkifejletben, és Rowling, aki minden könyve végén gondoskodott róla, hogy bőven maradjanak nyitva hagyott kérdések (a hetedik, lezáró kötet 2007 nyarán jelenik majd meg), szinte kifogyhatatlan alapanyagot szolgáltat az újabb és újabb teóriák, koncepciók felvázolásához. Persze ha valaki nem elszánt Harry Potter-rajongó, a harmadik szövegnél bizonyára már unni fogja, hogy ugyanazokat a szereplőket látja viszont, hasonló helyzetekben, ám az igazi fanok számára minden történet, minden felvetés hasonlóan izgalmas és vitaindító.
A fanfiction azonban nemcsak játék, nemcsak egyfajta, szélesebb tömegeket megmozgató irodalmi forma, hanem pszichoterápia is sok esetben. Néha már-már túlságosan is az. Apakomplexusos lányok írnak Harry és a szigorú, ám mégiscsak aranyszívű Piton professzor barátságáról, vagy az említett professzor és a tinédzser korú Hermione Granger ellentmondásos szerelmi viszonyáról. Az ambivalens, se a jókhoz, se a rosszakhoz nem tartozó karakterek a legkedveltebb központi szereplők; gyakori az is, hogy a Rowling által a sötét oldalra helyezett szereplő a történet során emberibb arcot kap, és talán át is áll a „jófiúkhoz”. Az eredeti történet sokakat megérint, és a fanfictionökben át nem élt, vagy nagyon is átélt élmények nyernek kifejezést. Sokszor világosan kitapintható, hogy az adott szerző saját vágyai, ambíciói, elfojtott, ki nem mondott problémái fogalmazódnak meg a varázsvilág egy-egy jelenségére vetítve, mintegy azokon keresztül. Talán sokaknál ez afféle biztonsági szelepként működik (az írás valahol mindig az), és ez teljesen rendben is van; nem ritka az olyan fiatal szerző, aki szinte napi rendszerességgel tesz közzé egy-egy új fejezetet, és sokszor több regényt is írnak párhuzamosan. Persze ez nem újdonság, az írásterápiát már régen feltalálták, és remekül működik is bizonyos esetekben. A különbség csupán annyi, hogy a hagyományos írásterápia során az ember egy pszichológus szakemberrel konzultál menet közben, itt pedig más rajongók, esetleg más szerzők adják azt a közeget, amely a történetre visszahat, és sok esetben alakítja azt. És ez, úgy érzem, nem feltétlenül szerencsés. Persze szó sincs arról, hogy minden fanfiction-író elmebeteg volna, akit azonnal terápiás céllal be kell zárni egy gumiszobába, dehogy. Nem is vagyok pszichológus, hogy bárki pszichés állapota felől ítéletet mondjak, és a kifogásolható szövegek száma az összeshez képest nem magas. De sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan, akik öntudatlanul is mintegy terápiaként használják a fanfiction-írást, olyan szövegeket is közzé tesznek, amiket talán nem kellene; olyasmiket, amiket az ember legfeljebb a dühe vagy a sötét gondolatai levezetésére ír, de amik egy kívülálló olvasónak nem adnak különösebben semmi pozitívat. Késhegyig menő vitám volt pl. az egyik ilyen oldal szerkesztőgárdájával (maguk is gyerekek, a legidősebb 21 éves), mert az oldalon több olyan írás is szerepelt, ami véleményem szerint nem való egy, főként gyerekközönséget megcélzó weblapra (durva erőszak, light és kevésbé light pornográfia és hasonlók is szerepeltek néhány történetben); de az ifjú szerkesztők nem igazán értették, miről beszélek. Ezen a ponton kezd a dolog ambivalenssé és bizonyos értelemben ijesztővé válni. Persze nincs a világon olyan találmány, amit ne lehetne rosszra használni, és a probléma nem a fanfiction-jelenségnél magánál, hanem inkább az internet előnyeinél és hátrányainál kezdődik. Ebben a közegben, ha a beteges fantáziák közönségre találnak és pozitív visszacsatolást kapnak, annak igenis lehet negatív hozadéka, és ezen a ponton különös hangsúlyt kap a tény, hogy a Harry Potter téma elsősorban gyerekeknek szól és őket vonzza. Természetes, hogy rengeteg beteges írás is kering a neten, ez kikerülhetetlen, és ha valakinek ez a szórakozása, hát istenem. Viszont ha ezek a kétes szövegek olyan hívószó köré csoportosulnak, ami a fiatal korosztályt célozza meg, az egész problémakör más színezetet nyer. Semmi probléma nincs egy erősen erotikus fotóval, ha az a Playboy oldalaira kerül, egy gyilkosság vérben tocsogó részleteivel, amennyiben egy kriminológiai szaklapban tárgyalják ki, vagy a texasi láncfűrészes magánszámával, ha egy 18 éven felülieknek szóló film kockáin kap helyet, viszont mindegyik megkérdőjelezhető, ha – teszem azt – a Dörmögő Dömötör vagy a Süni magazin legújabb száma hozza le. A Harry Potter téma egy kicsit becsapós, hiszen szinte minden korosztályban vannak rajongói, az egészen kicsiktől a vállalkozó szellemű nagypapákig, de azért lássuk be: alapvetően a gyerekek története ez, és bizonyos helyzetekben jó lenne, ha így is kezelnénk. Persze a legtöbb weboldal üzemeltetői ügyelnek rá, hogy csak megfelelő tartalmú írások kerüljenek fel az oldalra, de az ellenőrzés nem lehet teljes körű, és ha valaki saját weblapot üzemeltet, akkor végképp azt tesz fel, amit akar. A dolognak megvannak tehát a maga veszélyei, és a virtuális térben, tudjuk jól, durvábbak a játékszabályok.
A magam részéről remélem, hogy ez a jelenség – negatív felhangjai ellenére, vagy azokkal együtt – sokaknak visszahozza az olvasási kedvét; egy kis szerencsével nem fognak leragadni ennél a témánál. Ha pedig valaki írásra adja a fejét, és komolyan is foglalkozni akar az alkotás ezen formájával, az előbb-utóbb rá fog kényszerülni, hogy fejlessze a készségeit, tisztába jöjjön a nyelvtannal, tanuljon másoktól. Manapság, mikor tíz értelmiségiből kilenc azon sipákol, hogy a világ fénysebességgel halad a bűnös analfabetizmus felé, ez mindenképpen örvendetes.

Fliegauf Benedek: Dealer

UNDERWORLD

Elég sok rendhagyó filmet láttam már, de Fliegauf Benedek Dealerjéről nehéz nyilatkozni. Nagyon hülye párhuzam, de a Mátrix jutott róla eszembe, meg az Underworld; ezeknek a filmeknek kellett volna ilyen stílusban, ilyen eszközökkel elkészülnie, ha valami komolyat akarnának mondani. Hipermodern Blade Runner, hipermodern, kifordított Sztalker.
A Dealer egy fiatal férfi egyetlen napját mutatja be. A srác drogkereskedő, aki maga is függő volt, de leállt a szerről, most pedig árulja. Mindennapjait tragikus élethelyzetben lévő szerfüggők közti furikázással tölti; egy kokainfüggő vallási vezető, egy heroinista anya, aki retteg, hogy elveszik tőle a kislányát, két belőtt egyetemista lány, egy szerb bűnöző, egy kallódó régi barát, a magányában fuldokló és abba lassan beleőrülő apa. Kiégett, csúnya, szenvedő és egyszerre szenvtelen figurák, üresek, szürkék és szögletesek, mint maga a betonrengeteg, amiben a film játszódik. A történet találkozások sorozata, a dealer – akinek a nevét nem tudjuk meg – végigjárja a kuncsaftokat, megy, ahová hívják, ellátogat az apjához, megtudja, hogy talán van egy kislánya, és lassan, szinte észrevétlenül felébred benne a gyerekkel szemben a felelősségérzet – az életét megváltoztató, nagy döntés azonban elmarad. Mindez szinte teljes némaságban és szenvtelenül zajlik, a fiú arcán sosem látunk érzelmet, indulatot, bármiféle emberi gesztust; valami minden és mindenki felett álló érzelemmentesség jellemzi, semmi sem hatja és semmi sem lepi meg. Hogy látjuk-e a szemében a vívódást vagy nem, az bizonyos értelemben a néző egyéni döntése. A film két, emberinek nevezhető szereplője a régi osztálytárs és vélhetően ex-barátnő, Barbara, és a kislány, Bogi, aki vagy a dealer gyereke, vagy nem, nem derül ki biztosan. A többieket mind eltorzította valami, a drog, egy tragédia, vagy egy élethelyzet. Ahogyan Bogi anyja a dealer arcába vágja: „olyan vagy, mint egy zombi”. És valóban, a fiú olyan, de nem csak ő, hanem mindenki, aki körülötte él és létezik.
„Gyerekek, a drog rossz. Ne drogozzatok. Na és akkor az LSD-ről. Hát, gyerekek, az LSD rossz” – mondja Mr Mackie, az iskolapszichológus a South Parkban; és ez az állítás, amennyire igaz, annyira banális. Rengeteg film készült már arról, hogyan teszi tönkre a drog az emberi kapcsolatokat, hogyan rombolja a személyiséget; kevés olyan alkotás van azonban, ami olyan elemi erővel tudná ezzel szembesíteni a nézőt, mint a Dealer. Ha ezt tekintjük a film alapüzenetének, akkor csak az vele a baj, hogy tudjuk, láttuk, számtalanszor, számtalan formában, és bár való igaz, hogy ezt talán sosem lehet elégszer elmondani, az azonban kérdéses, hogy van-e értelme újra és újra filmtémaként feldolgozni. Sokan azt vetették Fliegauf szemére, hogy a film egyszerűen unalmas, és túl nagy vehemenciával próbálja sulykolni az üzenetet, miszerint a drog kiüresedést, agóniát, és végül halált okoz. A film azonban nem (csak) erről szól. Az elidegenedésnek egy olyan fokát próbálja bemutatni, ami bizonyos értelemben már független a szertől. A főszereplő fiú egy olyan világban él, aminek minden szegmensét az emberi szenvedés ezer szála szövi át, ott van mindenütt, és a lényeg nem az, hogy ezek a szenvedő figurák és eltorzult sorsok a drog köré szerveződnek, hanem inkább az, hogy minden kommunikáció, minden empátia megszűnt az emberek között. A kötődésnek csak furcsa, beteges példáit látjuk: a heroinfüggő nő, bár tisztában van vele, hogy beteg, nem hajlandó kezeltetni magát, hanem az anyai szeretetre hivatkozva foggal-körömmel maga mellett tartja a kislányát, Bogit – és mint a film vége felé kiderül, gyakran arra használja fel a gyereket, hogy drogot szerezzen, ugyanis minden dealert azzal áltat, hogy ő a kislány apja. A kis Bogi kötődése az anyjához kettős: szereti és aggódik érte, és megdöbbentő mértékben tisztában van a nő helyzetével és tetteivel, ugyanakkor fél is tőle, és ad absurdum a delaerben véli megtalálni azt a nyugodt, biztonságot jelentő apafigurát, akivel képes volna egy normális jellegű kötődés kialakítására. A testileg-lelkileg megrokkant apa beteges mértékben kötődik még mindig az évtizedekkel ezelőtt, balesetben elveszített feleségéhez; fiához csak szeretne kötődni, a dealer azonban elvágja a szülői közeledés leghalványabb kísérleteit is. A film mélyén valahol az eltorzult, elemeire széteső szülő-gyermek kötődés húzódik végig, s ez legdurvább formában talán abban a jelenetben tör felszínre, ahol a napok óta a drog hatása alatt álló matematikus lány öntudatlanul fekszik, és az egész jelenet alatt, hosszú percekig azt ismételgeti elhaló, monoton nyögések formájában: anyu, apu, anyu, apu… A filmben szereplő anya teljesen szétesett, kontrollt vesztett szerfüggő, aki görcsösen ragaszkodik a normalitás látszatához (ez egy rendes lakás, itt szoktak takarítani, mondja a belépő dealernek); az apa, a dealer apja pedig másról sem képes beszélni a fiával, mint a halott feleségről, akinek az arcát véli látni a lakótelepi ház előtti olajos pocsolyában. Maga a dealer mintha nem tudná eldönteni, hogy szeretné-e betölteni az apaszerepet. Ő az egyetlen, akiben felmerül a felelősségérzet a kislány iránt; amikor az anyja belövi magát, ő elviszi magával Bogit, hogy ne kelljen látnia a nő agóniáját, és Barbarára bízza, tudva, hogy a lányban még megmaradt az emberség. A film végén újra Barbarára bízza a gyereket, mondván, ha vele valami történne, Barbarának kellene rá vigyázni, mert az anyja kórházban lesz; de hogy végül mi lesz a gyerek sorsa, nem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, felnő-e a dealer az apaszerephez. Bogival szemben ugyan feltámad benne valamicske felelősség, az a két kisgyerek azonban, akik zavartan és riadtan nézik, ahogy belőtt apjuk – akinek a dealer újabb adagot hoz – eszelősen ás egy gödröt a folyóparton, már semmiféle érzelmet vagy gondolatot nem képes kiváltani belőle. Hidegen hagyja annak a rémült egyetemista lánynak a könyörgése is, aki napok óta képtelen lakótársát visszahozni a drogos delíriumból. Egy pillanatig sem merül fel benne, hogy ő volna a felelős ezeknek az embereknek a szenvedéséért, és bizonyos értelemben igaza is van: a drogot ők választották, ő egyikőjüket sem kényszerítette rá, hogy függővé váljanak, és az olyan ember magaslatából nézi a szerencsétleneket, aki egyszer már képes volt letenni a szert.
A változás, a kilépés lehetősége adott, csak akarni kellene. A fiú már nem szerfüggő, nem azért árul, mert neki magának is szüksége van szerre, mint ezt a legtöbb drogdealer teszi. Ott lóg a levegőben az ideális megoldás, hogy az új életet kezdő dealer és Barbara együtt neveljék fel a kis Bogit – hiszen mindketten kötődnek valamilyen formában a gyermekhez, és az is hozzájuk -, de ez sosem fogalmazódik meg, sosem jut érvényre, kimondatlanul lebeg valahol félúton a dialógusok között, mintha a szereplők nem is igazán törekednének rá, hogy megoldást találjanak. A film végén Barbara Lisszabonba utazik, a dealer hosszú idő után újra belövi magát, és befekszik egy szolárium-ágyba, talán hogy az öngyilkosság ezen groteszk módját válassza. (A film elején találkozunk a srác egy régi barátjával, aki altatók hatása alatt feküdt be a szoláriumba, és mire magához tért, a bőre teljesen szétégett; kórházba kerül, és még az infúziós csövek mellett is egy utolsó adag kábítószerért könyörög a dealernek). Bogi pedig az anyjával marad, aki bódultan fekszik az ágyban, elhúzódva a mellé kucorodó gyerektől. A film nyitva hagyja a történet végét, s egyaránt nézhetjük sötét és rózsaszín szemüvegen át – egy nagy változás kezdete, vagy a változás elől meghátráló gyávaság és apátia mintapéldája. Mindenesetre a film zárójelenete, ahogyan a fiú újra a tűhöz nyúl, nem sejtet túl sok jót. Ebből a világból nemcsak az empátia és az érdeklődés veszett ki, de a változás reménye, a változás igazi igénye is.
Ezt a reménytelenséget és elhidegülést egészen sajátos formában fejezik ki a film szuggesszív képei és érdekes képi megoldásai. Minden kék, zöld, szürke, és sötét, mint a Blade Runnerben vagy mint a Kontrollban; a képi világ tökéletesen homogén. A Rengeteg hullámzásából nem sok maradt meg; a kamera mozgása állandó, lassú körkocsizás, szinte egy pillanatra sem áll meg az operatőr, és ez a természetellenes kameramozgás a szédülés érzetét kelti a nézőben, mintha maga is be volna lőve. Jellemző beállítás, hogy egy-egy szereplő arcélét látjuk a szélesvásznú kép egyik oldalán, néha csak vékony csíkban, a kép nagy részét pedig egy fal, egy légüresnek ható tér foglalja el. Ha dialógusokat látunk, az arcok, messze vannak egymástól, a kép két szélén, s köztük újra ott az űr; az egyetlen kivétel talán az a jelenet, amikor a dealer felajánlja a kis Boginak, hogy magával viszi, egy normálisabb életbe – ekkor egészen közel húzódnak egymáshoz, de ez is csupán pár pillanatig tart. Emellett a filmben végig hallunk egy furcsa, tompa elektromos zajt (ilyen lehet egy processzor belsejében ülni), és a Pasolini Teoremájának sivatagát idéző szél hangját, ami folyamatosan, monotonon zúg, nem kitöltve, hanem felerősítve a némaságot és ürességet. A Raptor’s Kollektíva, akik a Rengeteg „látvány és special sound design”-ját is tervezték, megint kitett magáért: a képek ütnek, az aláfestő hangok találóak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy egy kicsit sok van a filmben a „hangulatból”, és talán jobb lett volna, ha a vég nélküli kocsizásokból itt is, ott is lecsippentenek egy kicsit, és csak ott kap hangsúlyt a monoton, merev kameramozgás és az ürességnek a nézőt teljes mellszélességben letámadó érzete, ahol ez valóban kiemelkedő szerepet játszik. A film azonban egy kicsit túl monoton, és ez megnehezíti a néző számára a befogadást. A kiüresedés elviselhetetlenségét kevesebbel is tökéletesen érzékeltetni lehetett volna, így azonban a hangulat, úgy érzem, egy kicsit rátelepszik a filmre, és a néző, elbódítva a kép és hang által sugallt szürkeségtől, hajlamos lesz elsiklani sok minden felett, ami egyébként érdekes és fontos.
Pedig sok érdekes és fontos dolog van a Dealerben. A természet parkok csenevész fáivá, megsárgult fűvé redukálódik, mindenütt beton, üveg, lakótelep, mesterséges terek; a heroinfüggő anya szobájában egy aranyhal talán az egyetlen élőlény, no meg a kísértetszerű szerb öregasszony ölében a fehér macska, de ezt is csak pár másodpercig látjuk. Kommunikáció alig van; a dialógusok beszűkültek, a szavaknak alig van súlya. Amikor a dealer és Barbara együtt néznek tévét, a film hangja is eltorzított, visszafelé lejátszott emberi hang; értelmetlen, ijesztő hangsor. A filmben kétszer is idegen nyelven szólalnak meg a szereplők: Barbara a telefonban angolul beszél, az egyik kuncsaft nővére szerbül üvölt az öccsével; feliratot egyik esetben sem alkalmaz a rendező, talán ezzel is az érthetetlenség, a kommunikációképtelenség érzetét kívánta erősíteni. Ahogyan a film legelején halljuk a dealer mobiltelefonjából: „nincs több üzenet”. A beszélgetések teljesen életszerűek; akárcsak a Rengetegben, itt is tele vannak káromkodással, szóismétlésekkel, lényegüket néha nehéz kihámozni. Nemcsak a dialógusok, a képi világ is egyszerű és lecsupaszított, akárcsak a szereplők lelke, akiket bemutat. Leépültek, felbomlottak, a személyiség természetes védőburkai alatt látjuk a csupasz vázat, a mechanikussá redukált életfolyamatokat. Egyszerre szánalmasak is, meg nem is. A film nem feszegeti a drogos életforma mint döntés kérdését; adottnak fogadja el, hogy a szereplők ezt az utat választották, de hogy miért, az egyikük esetében sem derül ki, mint ahogyan a dealerről sem tudjuk meg, miért tette le annak idején a heroint. (Pedig ez nem érdektelen kérdés, hiszen a heroinról iszonyatosan nehéz leszokni, és csak keveseknek sikerül.) Ebben az elviselhetetlen, mesterséges világban a dealer egy kicsit olyan, mint Tarkovszkij sztalkere, csak éppen annak negatív ellenpólusa. A Sztalker főhőse azért vitte a Zónába az embereket, hogy ott valamiféle magasabb rendű, isteni jelenlét hatása alatt megvilágosodjanak, valami életre szóló, különleges élményben részesüljenek. A drog által kiváltott utazás is bizonyos szempontból különleges élmény, csak éppen a Sztalker művészi és heroikus példájának a tükörképe: semmiféle pozitív hatása nincsen, a megvilágosodás pedig, amit kínál, hazug. A matematikus lány, miután belövi magát, bonyolult összefüggésekre épülő, végeérhetetlen számsort firkál egy füzetbe, társa azonban józan és normális állapotban nem érti meg a benne rejlő összefüggéseket, csak akkor, mikor ő maga is beáll. A dealer régi barátja a szer hatása alatt arról beszél, hogy anyja spiritiszta szeánszai alatt beszélt a Napistennel, aki rendszeresen megjelenik neki. Van a filmnek egy groteszk és elsőre érthetetlen, de véleményem szerint nagyon-nagyon fontos szellemi-vallási vonulata, ami szinte észrevétlenül, de mindenhol jelen van. Az első epizód során a dealert egy vallási vezetőhöz hívják, aki a kokainelvonás miatt a halálán van, és szer kell neki; amíg a folyosón mennek a beteg felé, a falakon át beszűrődik a hatalmas gyülekezet Istent éltető kórusa. A két egyetemista lány epizódjában a szoba egyik sarkában egy ménló kifőzött koponyája áll; a még úgy-ahogy tudatánál lévő lány odamegy hozzá, és letakarja egy pokróccal – a jelenet végén a dealer majd leveszi a pokrócot, és ezzel takarja be a teljes önkívületben agonizáló másik lányt. Ez az elem nekem is csak második nézésre szúrt szemet. Itt is valamiféle szimbólumra gyanakszom, hiszen a lókoponya a magyaroknál egészen az újkorig (és számos sztyeppei nép körében egészen a mai napig) rontáselhárító talizmán volt, ami távol tartja a háztól a gonosz szellemeket; általában a házak homlokzatára, vagy az udvaron felállított póznára tűzték. Ez esetben nyilván nincs szó ilyen tudatos használatról; a másik lány talán állatorvostan-hallgató, és a koponya csupán gyakorlásra szolgál. (No igen, csak magán az os petrosumon kb. 40 anatómiai jellegzetességet kell megtanulni, úgyhogy nem árt beszerezni egy ilyet, ha állatorvosi tanulmányokra adja a fejét az ember.) Számomra ehhez a vonalhoz tartozik a szerb bűnbanda szállásán tett látogatás jelenetében a csúf, ősöreg asszony képe, amint egy doromboló fehér macskát simogat az ölében, és olyan hideg és könyörtelen szemmel figyeli a dealert, akár egy kísértet. A film valóságától elrugaszkodott, "spirituális" vonulat talán legfontosabb jelenete azonban az apával való találkozás. A férfi elmeséli, ahogyan a felesége ablakpucolás közben véletlenül kiesett az ablakon, és szörnyethalt; ahol a teste hevert, ma is mélyedés van a betonban, és a férfi úgy tekinti ezt a jelentéktelen gödröt, mint a felesége sírját. Lerángatja a dealert, hogy nézze meg a gödröt, amiben összegyűlt az esővíz, és úgy beszél hozzá, mintha valóban a felesége volna, még az arcát is fel véli fedezni a koszos vízben.
A dealer mindezek közben néma marad és szenvtelen. Úgy tűnik, még apjának vergődése sem érinti meg. „Nem fogok köszönni egy pocsolyának” – mondja színtelenül, mikor apja arra kéri, beszélgessen a halott anyjával. Végül aztán mégis kinyögi: „hello, anya” – és két perccel később magára hagyja az apját; nem tud és nem is akar részt venni mindebben. Ugyanilyen közönnyel és érdektelenséggel hallgatja a barátját, aki a Napisten hatalmáról beszél; aztán segít a szeánszokat tartó anyának átvinni az öntudatlan fiút a másik szobába. A matematikus lány furcsa megvilágosodásáról beszélő egyetemistának csak annyit mond: „igen, és? Még mindig nem értem, miért vagyok itt”. Ő az örök kívülálló: nehéz eldönteni, hogy a teljes érdektelenség miatt viselkedik ennyire szenvtelenül, vagy ez csupán egy maszk, egy önvédelemből felvett viselkedés, és közben nagyon is pontos megfigyeléseket végez a környezetében élő emberekről. Bármelyikről legyen is szó, a dealer bűnös abban az értelemben, hogy hidegen hagyja azoknak a sorsa is, akikért talán tehetne valamit. Másfelől viszont úgy is tekinthetjük ezt a viselkedést, mint a sztoikus bölcsesség egy eltorzult formáját: mindenki csak magán tud segíteni, ezért ő nem is erőlteti magát. Ez a hozzáállás persze ugyanolyan groteszk, mint a filmben minden. Ez a groteszk azonban nem abban az értelemben az, ahogyan Örkénynél: itt maga a valóság, a mindennapok, a leghétköznapibb történések groteszkek, és nem ez a kivételes, hanem az a meglepő, ami normális.
Nehéz volna megmondani, hogy a Dealer specifikusan a drogosok világáról vagy úgy általában a modern világról szól, vagy esetleg a drogosok szubkultúráját és annak jelenségeit a modern társadalom kórképeként tárja-e elénk. Az is lehet, hogy csupán egy különös élethelyzetbe került fiatalemberről van szó, aki, akárcsak Rudolf Höss, teszi a dolgát, mint egy robot, mindenféle érzelem vagy reflexió nélkül. Bizonyos értelemben sci-fi, vagy legalábbis olyan érzetet kelt; egy kiüresedett, messzi, orwelli jövőben játszódó történet arról, milyen lehet a világ az apokalipszis előtti pillanatban. Pedig itt és most, a mi világunkban játszódik, olyan emberek között, akiket nap mint nap látunk az utcán, a boltban, a bevásárlóközpontban – akárcsak a Rengeteg főhőseit. Mégis tökéletesen távol áll mindentől, amit a hétköznapokban tapasztalunk, érzünk, gondolunk.
A megoldás felkínálkozik, de nem tudjuk, hogy valódi megoldás-e, hogy járható, élhető, megvalósítható-e. Talán ez teszi a filmet igazán nyomasztóvá, hogy semmire sem kapunk választ, és végső soron a gesztusok és szavak sem jelentenek semmit. Azt sem tudjuk meg, miért nyúlnak az emberek a droghoz, önszántukból-e, valami különleges élmény reményében, kíváncsiságból, vagy kétségbeesésből. Talán ez sem számít, az ürességben csak néha mozdul meg valami, gyengén és erőtlenül.
Érdekes film, a maga nemében kerek és konzisztens, és bőven van rajta mit boncolgatni, ha az embernek van hozzá türelme, és rá tud érezni. Azt azonban előrebocsátom: depressziósok ne nézzék meg. Nem fog jót tenni.