Nagyon régen nem írtam már kritikát, nagyrészt időhiány miatt, másfelől pedig mert alig láttam olyan filmet, amiről jólesett volna írni. Tarr Béla remekműve, A torinói ló természetesen kivétel, erről a filmről viszont nagyon sokat írtak már nálam összehasonlíthatatlanul szakavatottabb elemzők. Fliegauf Bence filmjéről viszont mindenképpen szerettem volna egy rövid poszt erejéig megmlékezni, már a körülötte kialakult hercehurca miatt is. A film készítése előtt Fliegauf egy évet szánt terepmunkára, hogy megismerje a mélyszegénységben élő roma közösségek mindennapjait. Gondosan válogatott, remek alakítást nyújtó szereplőkkel, kevés rendezői instrukcióval készült a film, s alighanem ez a fő oka annak, hogy semmiféle mesterkéltséget nem látunk a vásznon.
A film egy család egyetlen napját kíséri végig, napkeltétől napnyugtáig. A két gyermekét egyedül nevelő Mari kora reggel megitatja kávéval beteg és alkoholista apját, aztán munkába indul az erdő szélén álló, düledező és minden komfortot nélkülöző viskóból. A kamasz lány, Anna iskolába indul, majd a tanítás után az egyik szomszéd kislánnyal tölti a délutánt; a kisfiú, Rió, bár szintén iskolába kellene mennie, inkább a csavargást választja. A pár házzal odébb lakó Lakatosékat ismeretlenek meggyilkolták, a környéken polgárőrök járőröznek, és a két gyerekre érthető módon nagy hatással vannak a történtek. Anna szorongva hívja fel az iskolából Torontóban dolgozó édesapját, aki azzal nyugtatgatja, hogy nemsokára ők is kiköltözhetnek hozzá Kanadába. Rió, miután kíváncsiságból beszökik Lakatosék elhagyott házába és akaratlanul fültanúja lesz két rendőr beszélgetésének, mintha belátná, hogy nincs kihez fordulni, inkább a maga módján kezébe veszi a dolgokat, és bunkert épít az erdőben. Az anyán alig látjuk, hogy foglalkoztatnák a történtek, inkább az őt sakkban tartó uzsorás követelődzése és az iskolai gondnok szemétkedése nyomasztja. A sötétség azonban nem teljes, a nincstelenség és kiégettség légkörét át-áttörik az emberség pillanatai: Mari angyali türelemmel gondozza teljesen leépült apját, a munkavezetője meglepi egy csomag ruhával, Anna testvéri szeretettel kísérgeti enyhén fogyatékos kis barátnőjét, Rió kávéval kínálja a maga építette bunkerében az egyik polgárőr fiút, és külön sarkot készít a nővérének. Eltelik a nap, ahogyan az összes többi, késő éjjel pedig megjelennek a háznál a gyilkosok, hogy végezzenek a családdal. Marit, Annát és a nagypapát látjuk a film végén a hullaházban - hogy a fiú meghal-e, nem tudjuk, az ő további sorsáról nincs tudomásunk.
Kevés és töredezett a párbeszéd, ez a közeg nem a szavaké. Az események lassan csordogálnak, mégis minden az előre tudható tragikus végkifejlet felé mutat. Érdekes momentum, hogy az alkotók nem a film végére tették a közleményt, amely szerint a filmet ugyan a megtörtént gyilkosságsorozat inspirálta, de a történet csupán fikció, hanem a nyitó képsorok elejére – ezzel ugyanis gyakorlatilag előre közlik a nézővel a végkifejletet, és így a befogadó eleve az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia nézőpontjából látja a szereplőket. A kamera a szó szoros értelmében követi a főhősöket, sokszor azt az érzést keltve, hogy a néző ballag a kislány, a kisfiú vagy az asszony után; ez a technika egyben kihangsúlyozva védtelenségüket, és folyamatos fenyegetettség érzést kelt. Fliegauf nagyon kevés totállal dolgozik, a képek többsége közeli. Naturális módon mutatja meg az emberi hajléknak alig nevezhető, omladozó putrik valóságát, ahol az étel legjobb esetben is a többnapos, hideg pörkölt, a kávé tenyérből felnyalogatott vagy legfeljebb hideg vízzel és cukorral elkevert nescafe, mosdani a közeli tóban lehet, a mobiltelefont pedig csak az iskolában lehet feltölteni, ügyelve rá, hogy a gondnok észre ne vegye. A képi világ minimalista, egy pillanatig sem hatásvadász, nem tobzódik a nyomor és kilátástalanság képeiben, az ember mégis szinte érzi az ételmaradék, a felhalmozott mosatlan és a mosdatlan emberi testek szagát. A (nem önmagáért való) naturalizmus szerves eleme a szaggatott, zaklatott, néhol a Dogma-filmekre hajazó kameramozgás, ami a moziban néha kifejezetten kellemetlen; az alkotók bizonyára szándékosan használták ezt a befogadóra tekintettel nem lévő, viszont spontánnak és keresetlennek ható stilisztikai eszközt. A film ebből a szempontból talán a Rengeteggel rokon, a Dealer vagy a Tejút szépen megkomponált, intelligens beállításait itt alig találjuk meg, a film mégis precízen rögzített képekből építkezik. Fliegauf nem esztétizálja át a szegénységet, semmiféle romantikus vagy szentimentális elgondolása nincs a napról napra vegetáló családok életéről. A nyomor a film közegében nem kelt megütközést, mert a mindennapok része, a szereplők természetes mozgástere. A mindvégig éles, lefojtott feszültség átitatja a filmet, bár csak néhány rövid jelenetben fokozódik szinte állati szorongássá; ezek közül a legemlékezetesebb alighanem az, amikor az erdei úton sétáló Rió mellett megáll, aztán nagyon lassan elhalad egy lesötétített, fekete terepjáró.
Őszintén szólva értetlenül állok azon vélemények előtt, amik Fliegauf filmjét a romák „szerecsenmosdatásának” tekintik, és azzal vádolják a rendezőt, hogy egy rendkívül komplex problémát leegyszerűsítve tálal, azt sugallva, hogy a romák az erőszaknak mindig csupán ártatlan, szenvedő áldozatai. Én éppen hogy úgy látom, hogy Fliegauf kendőzetlenül megmutatja a dolgok árnyékos oldalát. A család, akikről a film szól, valóban ártatlanul hal meg – mint ahogy ez a filmet inspiráló tragikus eseménysorban is történt -, tudomást szerzünk azonban más romák embertelen kegyetlenkedéseiről, mint ahogy megjelenik a filmben a Marit félelemben tartó cigány uzsorás, aki a főhőst még molesztálja is. Anna szó nélkül kisétál az öltözőből, amikor két nagyobb roma fiú meg akarja erőszakolni az egyik osztálytársát, és eszébe sem jut, hogy segítséget hívjon. A telepen lakó elmebeteg roma asszony kislánya egyedül lófrál, és ha Anna nem próbálna meg gondoskodni róla, alighanem élelemhez sem jutna. A fiúk, akikhez Rió elmegy videójátékot játszani, szinte úgy élnek, mint az állatok; a kocsma előtt részegen összeverekedő, a járókelőkbe belekötő romák figurája pedig minden, csak nem szimpátiát keltő. Ennek a filmnek nincs köze semmiféle propagandához, sem a romák ártatlanságát, sem a bűnösségüket bizonygató szólamokhoz. Ez a film nem politizál, egyszerűen csak emberekről szól, akik mellékesen romák, de a Csak a szél egyik erénye éppen abban rejlik, hogy túllép a roma – nem roma szembeállításon. A gyilkosok, akik csak egy pillanatra tűnnek fel a film végén, nem kötődnek a filmben senkihez és semmihez, motivációjuk ismeretlen, kilétük teljesen érdektelen. Előítéletek leginkább csak az iskolai gondok figurájában jelennek meg, aki rögtön Marit és Annát gyanúsítja, amikor az iskolából eltűnik pár dolog, és különös örömét leli Mari szekálásában. A film talán egyetlen gyengébb pontja a két rendőr beszélgetése és az egyikük szélsőséges kirohanása; bár a saját tapasztalatai miatt gyűlöletet érző rendőr motivációja érthető (még ha nem is elfogadható), az volt az érzésem, hogy Fliegauf talán túl sokat akart belepréselni ebbe az egyetlen jelenetbe, és a párbeszéd így kissé didaktikusnak hat, még ha így is teljesen reális.
A Csak a szél leglesújtóbb aspektusa éppen az, hogy kegyetlenül éles képet fest 2012 Magyarországának szociális és mentális állapotáról, és ezt teljesen érzelemmentesen tárja a néző elé – bizonyára ez volt az oka a film körül a Berlinálén kialakult kínos helyzetnek. A főszereplők számára kitörési lehetőség nemigen van; a kivándorlás többször felvetődik, mint távlati terv, de sejthető, hogy hiába dolgozik a családfő már évek óta Kanadában, ez csak elképzelés marad – ahogy az uzsorás cinikusan megjegyzi Marinak, „a többiek is mind visszajöttek”. Talán még a kamasz lánynak, Annának lenne a legtöbb esélye kiemelkedni a nyomorból, mert ő a helyzetéhez képest szorgalmasan eljár az iskolába – bár kérdéses, hogy a filmben megjelenő kiégett, mindenfajta pedagógiai munkára alkalmatlan falusi tanároktól tanul-e bármit is. Mivel az otthonában vagy annak közelében nincs olyan hely, ahol nyugodtan leülhetne és rendszeresen tanulhatna, jobb híján a tanítás előtt próbálja memorizálni az angol szavakat. Rió már meg sem próbálja, hogy a tanulásban keresse a felemelkedés útját, az ő valósága számára mindaz, amit az iskolában tanulhatna, irreleváns, így inkább a többi iskolakerülő fiú társaságában tölti az időt. Fliegauf nem keres minderre magyarázatot, nem kutatja a kialakult helyzet okát, mindenféle okfejtésnél többet mondanak azonban a teljes kiégettségről, jövő nélküliségről, reményvesztettségről és leépülésről áruldokó arcok és tekintetek.
A film elején megjelenő közlemény, miszerint a történet nem valós eseményeket mutat be, bár azt célozza, hogy eltávolítsa a filmet a megtörtént tragédiáktól, egyúttal eltéphetetlenül össze is kapcsolja ezek kontextusával. Ahogy az egyik filmbéli rendőr megfogalmazza, a cigány gyerekekkel az a probléma, hogy felnőnek. A kérdés valóban releváns: ha a filmben bemutatott módon és körülmények között nőnek fel, milyen sors – vagy hogy egy mostanában divatos szóval éljünk, életpálya – vár rájuk? Fliegauf nem ad válaszokat, valójában a kérdések megfogalmazását is a nézőre bízza, mint ahogyan megoldást sem kínál; talán legnagyobb erénye, hogy nem tetszeleg a mindentudó értelmiségi pózában, aki leereszkedik a mélyszegénységben élőkhöz és az íróasztala mögül „megmondja a tutit”. Csak megmutat, és a film vége felé érzékelhető, hogy a rendező valóban szeretne átadni valamit abból a tapasztalatból, amit a közel egy éves terepmunka során szerzett. Jelen esetben ez is elég ahhoz, hogy a néző lehajtott fejjel és keserűen távozzon a moziból, és talán átértékelje egy kicsit a saját mindennapjait.
Csak a szél (Just the Wind)
színes, magyar-német-francia filmdráma, 86 perc, 2011
rendező: Fliegauf Benedek
forgatókönyv: Fliegauf Benedek
operatőr: Lovasi Zoltán
szereplők: Toldi Katalin, Lendvai Gyöngyi, Sárkány Lajos, Toldi György, Egyed Attila, Vasvári Emese, Végh Zsolt, Kaszás Gergő
