Fjodor Bondarcsuk: Lakott sziget

A balgák forradalma

Felpörgőben van az orosz filmipar. Az Éjszakai őrség és Nappali őrség viharos sikere után 2008-2009-ben leforgatták a Sztalker alaptörténetét is jegyző Sztrugackij-fivérek egyik regényéből, a Lakott szigetből készült nagyszabású, kétrészes sci-fit. A film orosz viszonylatban eddig sosem látott költségvetést kapott: 40 millió dollárt (összehasonlításképpen: a Wachowski fivérek 68 millióból forgatták a Mátrix trilógia első részét), és igen nagy érdeklődés övezte hazájában. Ennek ellenére nemzetközi publicitást alig kapott, és csak találgatni lehet, hogy a magyar mozikba is eljut-e egyszer.

A 22. századi Földön az emberek utopisztikus társadalomban élnek, amelyet megszabadítottak a háborúktól, terrorizmustól, éhségtől és szegénységtől – és ezáltal a konfliktusok kezelésének tapasztalatától is. A galaxis többi részén azonban az emberi vagy humanoid kolóniák különféle úton járnak és különféle módon alakítják saját történelmüket. A fiatal, teljességgel naiv földlakó, Maxim Kammerer egy véletlen folyamán csöppen bele egy atomháborúk által sújtott kis bolygó paranoid katonai diktatúrájába, ahol mindent az erőszak és a félelem ural. A hatalom birtokosai, a névtelenségbe burkolózó „Ismeretlen Atyák” az idegrendszerre ható sugárzással kontrollálják a teljes tudatlanságban tartott, bábként mozgatott állampolgárokat. Vannak néhányan, akikre a sugárzás általi manipuláció nem hat, viszont rettenetes fájdalmat éreznek a sugaraktól – ők a számkivetettek, „elfajzottak”, a rendszer ellenségei, akiket a hatóságok könyörtelenül üldöznek. Az uralkodó elit tagjai, a miniszterek küldönceitől a minden és mindenki felett álló „Papáig”, természetesen mind efféle elfajzottak, csak a közvélemény elől ezt eltitkolják.

Maxim eleinte mosolygó értetlenséggel nézi, mi történik körülötte; összebarátkozik egy becsületes, de a dolgok valós természetéről mit sem tudó gárdistával és annak kedves, de zseniálisnak szintén nem nevezhető húgával; majd ő maga is a rendszerhű gárdában köt ki, hogy végül aztán úgy döntsön, mégis inkább a rezsimet támadó ellenállók között a helye. Miután azonban fény derül rá, hogy a földlakó szervezete teljesen immunis a társadalmat irányító sugárzásra, Maxim után megindul a hajtóvadászat. A velejéig korrupt rezsim két kulcsfigurája próbálja megkaparintani Maximot és mindazt, amit a képességei jelentenek: az egyikük az államügyész, Agyas, egy ravasz, élveteg gazember, a manipuláció nagymestere (akit maga a rendező, Bondarcsuk alakít); a másik pedig a rideg és kiismerhetetlen Vándor, a Különleges Kutatások Minisztériumának vezetője és a „Papa” egyszemélyes kivégzőosztaga.

A Sztrugackij testvérek által megálmodott kifordított világ sok érdekes kérdést feszeget. A legfontosabb talán a később a Star Trekben ismételgetett elsődleges irányelv kérdése: van-e hozzá jogunk, hogy bevatkozzunk egy másik kultúra, egy, a miénktől eltérő történelem folyamatába, és a saját ideáljaink szerint formáljuk át azt? Létezhetnek-e világokon átívelő eszmények, amiket minden emberi kultúrának követnie kell, vagy minden ideálunk csak egy adott történelmi helyzet szülte konstrukció? Mi a fontosabb: megajándékozni a tömegeket egy olyan szabadságeszmével, amelynek mibenléte és jótéteménye számukra még ismeretlen, vagy a lehetőségekhez mérten keresni a legkevesebb áldozattal járó utat, még ha az a status quo több évtizedes fennmaradását jelenti is? Érdekes felhangot ad a filmnek Bondarcsuk állítólagos politikai állásfoglalása: a rendező a Kasparov.ru internetes újság beszámolója szerint kifejezetten a mai orosz viszonyokra vonatkoztatható tanmeseként kezelte a filmet, utalva a média szabadságának korlátozására és az erőteljes propagandára; később azonban a rendező határozottan cáfolta, hogy efféle kijelentéseket tett volna, és inkább az USÁ-t nevezte meg a film paranoiás fordított világához leginkább hasonló államként. (Meg kell jegyeznünk, Bondarcsuk tagja az Egységes Oroszország pártnak, és a film állami támogatással készült.) Ebben a nyilatkozatban (már ami igaz belőle) minden bizonnyal volt némi provokatív és figyelemfelkeltő szándék, mindenesetre sokat elmond a történet politikai utalásairól, hogy a film alapjául szolgáló regény 1971-ben csak igen tüzetes cenzúra után jelenhetett meg (a cenzorok szerint túlságosan egyértelműek voltak a sztálini rendszerrel vont párhuzamok), és később az előzetes engedélyezés ellenére mégis betiltották.

A Lakott sziget filmnyelve hasonlít ugyan Hollywoodra, mégis idegen tőle. A szerkesztés néhol döcög, a könyvet nem ismerő néző néha egy-egy pillanatra elveszti a fonalat, és be kell vallanom, szívesebben láttam volna a vásznon kevesebbet a nagy szemekkel pislogó Julia Sznigirből és többet a sötéten vérprofi Alekszej Szerebrjakovból (amely véleményemmel alighanem egyedül maradok), de mindezzel együtt is csak örülni tudok ennek a tökéletlen, de a maga módján szépen kidolgozott, súlyos képekből építkező filmnek. Olvastam jópár csalódott véleményt, sokan a Sztalker emelkedett képsorait, absztrakt szépségét hiányolták a Lakott szigetből; a Sztalker személyes kedvencem, és elismerem, elkerülhetetlen a két adaptáció összevetése, mégsem hiszem, hogy a szigorú összehasonlítás jogos volna. Ez a film teljesen más céllal készült, más eszközökkel operál, és más közönséget céloz meg. Tarkovszkij az Andrej Rubljovval, a Solaris-szal, a Tükörrel és a szovjet filmgyártás bejáratott forrásaival a háta mögött megtehette, hogy átgondolt, hosszú és aprólékos munkával megalkossa a filmtörténet egyik gyöngyszemét, Fjodor Bondarcsuk azonban egy más filmtörténeti korszak teljesen más elvárásai és kihívásai elé nézett. A film gyenge pontjai éppen abból erednek, hogy kényszerből egyensúlyozni próbál a modern kasszasikerekkel szemben támasztott elvárások és a könyvhöz való hűség között. Feszesebbre lehetett volna vágni néhány jelenetet, néha kicsit sok az akcióból, jobban esne néhány súlyos, pattanásig feszült párbeszéd, vagy inkább csak néznénk a város szürreális képeit és arcait, de mindezzel együtt szerencsére nem állíthatjuk, hogy a film belefulladna egy öncélú robbantássorozatba vagy rózsaszín szerelmi szálba, és meglepetésekből is akad bőven.

Érdekes, hogy a Lakott szigetet annak a filmes műfajnak a keretein belül kritizálják sokan, aminek éppen hogy ad egy pofont. A rengeteg elismerő szó mellett sok negatív kritikát is kapott a film, sokan az amerikai sci-fik gyenge másolatának bélyegezték, és kifogásolták az effektek minőségét és mennyiségét. Tény, hogy sok minden visszaköszön itt, a Mátrixtól kezdve a Dark Cityn át a Szárnyas Fejvadászig; és igen, visszaköszönnek sablonok is. Az a néhány műfaji sablon azonban, amit Bondarcsuk felvonultat, nem csak az amerikai filmipar szolgai másolásaként értelmezhető, hanem iróniaként is – én inkább erre szavaznék. Ez a sztori nem a mindenre elszánt ifjú hősről szól, aki kék szemmel és hibátlan mosollyal hordozza körbe a forradalom zászlaját. Ez is egy lehetséges olvasat, de felületes. A főhős nem hős, és nem megy a mennybe, mint Bruce Willis egy szellőzőrendszerben végrehajtott atlétatrikós performansz után, amikor megérkezik a mentőautó, a rendőrfőnök és a régen látott feleség. A Lakott sziget zárójelenete és a történet végkicsengése sokkal inkább keserűen cinikus, semmint pátosszal teli: a könnyes szemű barátnőjét hollywoodi mintára ölelgető idealista forradalmár gratulálhat magának a kitörő anarchia, megtorlás és éhínség eljövendő halálos áldozataihoz, és kis híján megöli az egyetlen embert, aki képes lett volna segíteni neki nagyratörő tervei ésszerű megvalósításában. (Érdemes kézbe venni a film alapjául szolgáló regény folytatását, a Bogár a hangyabolybant – ebben újra találkozunk Maxim Kammererrel, de hogy milyen minőségben, nem árulom el, tessék elolvasni.)

Akárhogy legyen is, Fjodor Bondarcsuk filmje egyvalamit gyönyörűen bizonyít: semmi olyat nem tudnak Hollywoodban, amit ne tudnának másutt. Sőt. A Lakott szigetnek kétségtelenül vannak hibái (ha a kezembe nyomnának pár millió dollárt, valószínűleg én is másként csinálnám meg), de vannak elvitathatatlan érdemei; például hogy szélesebb közönséggel is megismerteti a science fiction irodalom egyik alapművét. A film oroszországi sikerén fölbuzdulva a Galaktika kiadó megjelentette az eredeti, sokáig hazánkban is betiltott regényt magyar fordításban; a regény egy részlete online is olvasható. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Hogy a történetben ki a jó, ki a rossz és ki a csúf, azt pedig mindenki döntse el maga.

Обитаемый остров (The Inhabited Island)
színes orosz sci-fi, 115 + 100 perc (2 részben)
rendezte: Fjodor Bondarcsuk
forgatókönyv: Borisz és Arkagyij Sztrugackij regénye alapján Marina és Szergej Djacsenko