Robert Zemeckis: Beowulf

Kóla, puska, szörnytrancsír

Robert Zemeckis átnyergelt. A The Polar Expresst és a Monster House c. gyerekfilmet jegyző rendező úgy döntött, továbbviszi az animációt, most azonban egy felnőtteknek szóló filmmel állt elő, amelyben az óangol költészet legnagyobb eposzát vette alapul. Persze azonnal tudni lehet, hogy a Beowulf egy tipikus amerikai “szuperprodukció” - ez világosan kiderül a trailerből. Nem is azért mentem el a moziba, mert maga a történet izgatott: a filmből egyvalami érdekelt, az animációs technológia, Zemeckis új filmjét ugyanis három dimenzióban vetítik a Westend mozijában, ami különleges élmény ígéretével kecsegtetett.

A Beowulf mint film úgy felejthető, ahogy van. Hiába próbáltak legalább részben az óangol eposzra építeni, a végeredmény csak egy lelketlen pixelsor, amelyben folyamatosan csaprészeg vasmacsók különféle élőlényeket trancsíroznak, néha pedig melankólikusan a távolba néznek (lásd: Koltai-féle Honfoglalás, csak ezek tökösebb legények), vagy meghatódnak egy kis lantpengetéstől, amikor pedig éppen nem ömlik a vér, előrángatnak és megrugdosnak egy nyomorék szolgát, hogy a néző ne unatkozzon. A filmnek jóformán egyetlen emberi pillanata sincs, viszont többször megnézhetjük premier plánban, hogyan agonizál egy tengeri szörny, ha tőrrel kiszúrják a szemét. Unalmas, ízléstelen erőszaktobzódás, amit én nem 16-os, hanem inkább 99-es karikával játszanék. 300 reloaded.
De hagyjuk a fanyalgást; nem a történet volt a lényeg, hanem a Sony Pictures Imageworks által kínált 3D és az igazi színészek által “előjátszott” motion-capture technika. A látvány valóban pazar, a fémes felületeken megcsillanó fénytől kezdve a textíliákon, lángokon és téli tájon át a viharos tengerig és az aprólékosan kidolgozott belső terekig. Az arcok mimikája persze még nem tökéletes, hiába dolgozott rajta egy külön animációs csapat (megjegyezném, a szerepek nem is kívánnak árnyalt színészi játékot, így az animált szereplők alapjául szolgáló Anthony Hopkins vagy John Malkovich sem mutat túl sokat, leszámítva a hangjukat, az eredeti szinkronra ugyanis egy szavunk sem lehet). Ami viszont dühítő: a lovakat nagyon elnagyolták. Egy ló mozgását nyilván nehéz animációval élethűen visszaadni, de ha az egész film csak a látványról szól, és a tekergőző zombiszörnyet sikerült megoldani, akkor igazán vehették volna a fáradságot egy kis állatanatómiai tanulmányútra. Így azonban a lovak a közeliken úgy festenek, mintha szalmával kitömött bábuk lennének. Ami még szemet szúrt, az az idős királyné plasztikai sebésze, Wealthow ugyanis 60 évesen úgy néz ki, mintha felbotoxozták volna az arcát, ránca legalábbis egy darab sincs. Ezektől az apró malőröktől eltekintve azonban az animáció valóban lenyűgöző; hihetetlen munka, számítógépes háttértudás és rutin van mögötte. Az első húsz percben a látvány elvarázsol: elsüvít mellettem egy lándzsa, rám fröcsköl a viharos tenger vize, hűha, ilyet sem látni minden nap. Ezért az egy dologért érdemes megnézni a Beowulfot annak, aki érdeklődik a filmes technológia iránt: itt a képnek valóban mélysége van, és vannak pillanatok, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy animációt látunk-e, vagy valós képet. De sajnos ha egy film két dimenzióban érdektelen, akkor egy idő után három dimenzióban is az lesz; ha egyetlen szimpatikus szereplő sincs a vásznon, a heroizált főszereplő pedig egy tesztoszteronagyú vadbarom, akit jobb érzésű ember még a mentőben is rugdosna, az igényesebb néző a látványelemek ellenére is morogni fog.
A Beowulf iskolapéldája annak, amikor egy zseniális technológia filmet keres, amiben végre megmutathatja magát. Ilyen esetekben azonban a forgatókönyv többnyire erőltetett. Helyenként az volt az érzésem, a film nem több, mint az animációt vezénylő Kenn MacDonald és néhány rendkívül tehetséges technikus reklámja, akik meg akarták mutatni, mit tudnak. Egyes jelenetek nem azért kerültek bele a filmbe, mert valamiféle művészi koncepció vagy dramaturgia így kívánta, hanem mert demonstrálni kellett, hogy egy sárkány dobogó szíve vagy egy mozgó-lélegző zombi is tökéletesen megoldható már számítógépes technikával. Le a kalappal a technikai tudás és hatalmas munka előtt – de elég ez egy filmhez? Hiába gyönyörű a sárkány, vérfagyasztó a szörny, igéző a vízből kilépő nősténydémon, ez akkor is csak egy bőrtangás James Bond és egy gumicsöcsű vízitündér nem túl jól megírt meséje, ami felett bizonyára nem morognék ennyit, ha nem szólna csak és kizárólag az erőszakról, és ha nem akarnák elhitetni velünk, hogy félmeztelenül szörnyszülöttek végtagjaival csocsózni a férfiasság csimborasszója.

Nem célom jajongásba kezdeni az emberi természet esendősége felett, de azért jellemző, hogy megszületik egy technika, és azonnal elkezdik trancsírozás, öldöklés megjelenítésére használni. Pedig az első gondolatom az volt, milyen fantasztikus Ring-adaptációt lehetne csinálni ezzel a technikával: Gwyneth Jones és Mannfred Jung énekel, a valkürök lovai tényleg a felhők felett vágtatnak, Fafner pedig igazi tűzokádó szörnyetegként lép elő a barlangjából. Csak hát erre senki sem ad pénzt. Ki tudja, mi lesz a 3D jövője. Van, aki szerint az animáció előbb-utóbb kiszorítja a hús-vér színészeket. Azért szerintem ez még odébb van. A nagy, amerikai “szuperprodukciók” talán megelégednek azzal, amire egy kissé viaszarcú pixelszínész képes, de hála istennek vannak még filmes hagyományok, amiktől ez igen távol áll.