Chris Weitz: A kertész

Dolgos, tragikus hétköznapok

Őszintén szólva nem értem, miért kerülte el eddig a figyelmemet ez a film, pedig a hazai mozikban is vetítették. Régen volt már, hogy kifejezetten jó érzéssel álltam volna fel a székből egy film után, A kertész (eredeti címe „Egy jobb élet”) viszont képes volt ezt megadni. A film olyan, mint a főszereplője: szerény, jószívű, tisztességes és szerethető, kicsit érzelmes, és inkább csak csendben kér, de semmit nem vág durván vagy tolakodóan a néző arcába. Nem követel együttérzést és szimpátiát, és alighanem éppen ezáltal éri el a néző azonosulását a főhősökkel.

Erős a gyanúm, hogy a rendező Chris Weitz és a két forgatókönyvíró, Erik Eason és Roger L. Simon célja elsősorban az volt, hogy egy amerikai film által, az amerikai filmkészítés, dramaturgia és meseszövés alapvető szabályainak tiszteletben tartásával (de nem szolgai követésével), mintegy az átlag amerikai néző számára emészthető és befogadható módon mutasson meg egy nagyon is létező, sok amerikai számára a mindennapokban tapasztalt és rengeteg indulatos vitával övezett társadalmi problémát, az illegális bevándorlók és munkavállalók helyzetét. A főhős, Carlos már vagy 15 éve szökött át Mexikóból az USÁ-ba, hogy kis családjával boldogulni tudjon. Ahogy ez lenni szokott, illegálisan tartózkodik az Államokban, semmiféle papírja, biztosítása nincs. A felesége elhagyta, így a 40 körüli férfi egyedül neveli 14 éves fiát, aki már a határ északi oldalán született. Szinte emberfeletti szorgalommal igyekszik egyről a kettőre jutni: a hétvégéket is végigdolgozva kertészként próbálja összeszedni a kettejük megélhetésére elégséges pénzt. Az álma, hogy egyszer elköltözhetnek a kétes hírű környékről, és a fia jó iskolába járhat, egy pillanatra elérhető közelségbe kerül, mikor a húgától kölcsönkapott pénzből megveheti addigi főnöke eladásra kínált kis furgonját és szerszámait, és már nem neki kell a többi napszámossal együtt munkáért kuncsorognia, hanem ő maga keres napszámost maga mellé. A sikertörténet azonban nem tart sokáig: az újonnan felvett segéderő, Santiago az első adandó alkalommal ellopja a furgont a szerszámokkal, Carlos pedig így munkaeszköz és megélhetés nélkül marad. Mivel illegális bevándorló, az igazságszolgáltatás hivatalos csatornái számára nem adottak, így nem tud mást tenni, mit hogy fia segítségével megpróbálja megkeresni az őt meglopó munkást és a megélhetését biztosító szerszámait. Santiago és a furgon kalandos úton megkerül – előbbi egy elegáns étterem mosogató egységében, utóbbi egy telephelyen –, ám amikor végre hazatérhetnének a visszaszerzett tulajdonnal, fennakadnak egy közúti ellenőrzésen, ahol kiderül, Carlosnak se igazolványa, se jogosítványa nincsen, és azt sem tudja bizonyítani, hogy a szélvédő nélküli, ütött-kopott kisautó valóban az övé. Börtönbe kerül, majd visszatoloncolják Mexikóba, míg a fia, Louis nevelését Carlos húga veszi át. A film végén láthatjuk, hogy a kamasz fiú számára talán tényleg megnyílt az út egy jobb élet felé: Carlos jómódú családba beházasodott húga gondoskodik róla és a fiú visszatérhet a sokáig elhanyagolt focihoz – Carlos pedig egy csapat hasonszőrűvel együtt újra nekiindul az Államok és Mexikó közötti zöldhatárnak. Hogy viszontlátja-e a fiát, új életet tudnak-e kezdeni a semmiből, vagy Carlos ott veszik a két állam közötti senkiföldjén, mint annyi más szerencsétlen, sosem tudjuk meg.

A film kulcsmondata minden bizonnyal Carlos utolsó megjegyzése: amikor nekivág, hogy újra az USÁ-ba szökjön, valójában hazaindul, hiszen számára már az USA az otthon, nem pedig a falu, ahonnan fiatalon elvándorolt. Megállapítása elsőre meghökkentő, de tökéletesen jogos és logikus, és ebben az interpretációban a film központi témája, a bevándorlók boldogulása és kitoloncolása teljesen más felhangot kap. A filmnek aktualitást ad, hogy 2013 januárjában Barack Obama elrendelte egy olyan átfogó reform előkészítését, amely sokak reménye szerint lehetővé teszi majd, hogy csaknem 11 millió, illegálisan az USÁ-ban tartózkodó bevándorló kapjon állampolgárságot, amennyiben az állam felé felhalmozott tartozásait rendezi. A javaslat körül heves vita alakult ki (némi olvasnivaló: link), azt azonban a demokrata és a republikánus oldal is elismeri, hogy a bevándorlók helyzete mind jogi, mind gazdasági, mind emberiességi szempontok miatt is rendezésre szorul. A film nem taglalja a bevándorlók második, harmadik generációjának identitását, de megtudjuk, hogy a kamasz Louis már alig beszél spanyolul, Mexikó népi kultúrája semmit sem jelent számára, és Los Angeles közegét érzi természetesnek és otthonosnak – s ez utóbbi ugyanígy igaz Carlosra és a húgára is, akik ugyan nem az USÁ-ban születtek, de hosszú évek óta ott élnek.

Maga a probléma nyilvánvalóan sokkal komplexebb, semmint hogy egy filmben megmutatható volna. A kertész felvillantja a bűnözés, a drogkereskedelem jelenlétét a bandatagok figuráján keresztül, akikhez a kamasz Louis tartozni szeretne, de az illegális bevándorlás miatt kialakult helyzet sötét oldalával nemigen foglalkozik, a figyelem ehelyett a tisztességesen boldogulni akaró kisember mindennapos gyötrelmeire irányul. Emiatt érheti a filmet némi jogos kritika, bár nekem úgy tűnik, a bandatagok figurája, bármilyen jelentéktelen és súlytalan is, arra tökéletesen alkalmas, hogy aktiválja a célközönségben a bevándorlókkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, és ezzel a célját el is éri. A rendező mintha azt mondaná: igen, tudjuk, ilyen is van, nem hallgatjuk el, de beszéljünk inkább azokról az emberekről, akikről egyébként kevés szó esik a bevándorlókról szóló diskurzusban. A film megmutatja, ahogyan Carlos hullafáradtan hazaballag és ruhástul alszik a kanapén, vagy ahogyan ebédidőben a járda szélére kuporodva tacot eszik, egy pillanatra betekintünk egy, munkások tömegszállásává alakított kis lakásba is, de a film egy pillanatra sem degradálja szereplőit vásári komédiás, magamutogató koldussá, csak visszafogottan felvillant egy-két arcot, helyet, helyzetet, és így sokkal több kíváncsiságot és empátiát kelt a nézőben. Bizonyára ez a visszafogottság teszi, hogy a film érzelmes jeleneteit sem érezzük hiteltelennek vagy zavarónak, és Carlos önfeláldozását, fia iránti szeretetét őszintének fogadjuk el. A film nyelvét mégsem nevezném művészien eszköztelennek: a rendező ügyelt rá, hogy ne távolodjon el teljesen az amerikai dramaturgiától, és ne idegenítse el magától a probléma iránt különösebben nem érzékeny, átlag amerikai nézőt sem, de ezzel együtt visszafogott és egyszerű marad, ami bizonyos értelemben bravúros. A lényegi üzenetet nem szájbarágós és moralizáló párbeszédeken, hanem a főszereplő Demián Bichir csodálatos színészi játékán keresztül kapjuk, és így az befogadható, érthető és átélhető azok számára is, akik a problémakörrel sosem kerültek közvetlen érintkezésbe.

Igaz, ezt a történetet már sokszor és sokféleképpen elmondták (elsősorban a Biciklitolvajok ugorhat be Vittorio de Sicatól), de A kertész egy pillanatra sem akarja azt a benyomást kelteni, hogy a történet egyedülálló és grandiózus. Sőt, éppen hogy azt mutatja meg, mennyire hétköznapi és kisszerű mindaz, ami derékba töri a kis csonka család életét és boldogulását, és milyen fokú a kiszolgáltatottság, amiben főhőseink élnek. A film igazi drámája nem is maga a tragikus eseménysor, hanem az az emberi tartás, amit Carlos a legnehezebb helyzetekben is mutatni képes. Környezetében egyedüliként képes megadni mindenkinek, barátnak és ellenségnek egyaránt azt a tiszteletet és jóindulatot, amit ő maga alig kap meg. Nem a naiv, ostoba és mindenre rácsodálkozó palimadár jósága ez, hanem egy olyan emberé, aki nagyon sok mindent látott, pontosan érti és érzi ennek a tiszteletnek az értékét, és akkor sem üt vissza, amikor megtehetné. Lefogja a fiát, amikor az érthető és jogos indulatból megverné az őket meglopó Santiagot, mert felismeri, hogy a másik ugyanannyira nyomorult, mint ő; becsületesen kifizeti az információval segítő munkásnak a pofátlanul magas összeget, amiben megegyeztek; fia nyerseségét pedig képes valami angyali gyengédséggel viszonozni. Ezt a filmet az emberség pillanatai teszik igazán szerethetővé, amiket újra és újra megmutat, és ez feledteti Louis kicsit elnagyolt jellemrajzát, a döccenéseket, a néhol a háttérben settenkedő (de a maga teljességében szerencsére sosem mutatkozó) pátoszt. Talán azt mondhatnám rá: „művészfilm light”, egy égető társadalmi probléma egyszerűségében is szép kifejezésének a tömegek általi fogyasztásra alkalmassá tett és rendkívül jóindulatú változata.

Persze lehet cinikusan röhörészni is ezen a filmen, mondván, hogy mindez szép mese, de semmi köze az illegális bevándorlók valóságához, a bűnözéshez, a szociális ellátó rendszer gátlástalan kihasználásához és az amerikai polgárok által megteremtett javakon való élősködéshez, én azonban óva intenék minden nézőt ettől az állásfoglalástól. A mexikói munkásokról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne dolgoznának nagyon keményen, azt nem (tessék utánaolvasni; kezdésnek ajánlhatom Judith Adler Hellmann szociológus könyveit, elsősorban a Mexican Lives és a The World of Mexican Migrants címűt). Ha hiszik, ha nem, léteznek olyan emberek, mint Carlos. Tudom, mert találkoztam velük.

Ilyen filmeket kérünk még, minél többet.

A kertész (A Better Life) - színes, amerikai filmdráma, 98 perc, 2011

rendező: Chris Weitz
forgatókönyvíró: Eric Eason, Roger L. Simon
zene: Alexandre Desplat
operatőr: Javier Aguirresarobe
Szereplők: Demián Bichir, José Julián, Dolores Heredia, Carlos Linares, Joaquín Cosio

Fliegauf Bence: Csak a szél

Vadászat

Nagyon régen nem írtam már kritikát, nagyrészt időhiány miatt, másfelől pedig mert alig láttam olyan filmet, amiről jólesett volna írni. Tarr Béla remekműve, A torinói ló természetesen kivétel, erről a filmről viszont nagyon sokat írtak már nálam összehasonlíthatatlanul szakavatottabb elemzők. Fliegauf Bence filmjéről viszont mindenképpen szerettem volna egy rövid poszt erejéig megmlékezni, már a körülötte kialakult hercehurca miatt is. A film készítése előtt Fliegauf egy évet szánt terepmunkára, hogy megismerje a mélyszegénységben élő roma közösségek mindennapjait. Gondosan válogatott, remek alakítást nyújtó szereplőkkel, kevés rendezői instrukcióval készült a film, s alighanem ez a fő oka annak, hogy semmiféle mesterkéltséget nem látunk a vásznon.

A film egy család egyetlen napját kíséri végig, napkeltétől napnyugtáig. A két gyermekét egyedül nevelő Mari kora reggel megitatja kávéval beteg és alkoholista apját, aztán munkába indul az erdő szélén álló, düledező és minden komfortot nélkülöző viskóból. A kamasz lány, Anna iskolába indul, majd a tanítás után az egyik szomszéd kislánnyal tölti a délutánt; a kisfiú, Rió, bár szintén iskolába kellene mennie, inkább a csavargást választja. A pár házzal odébb lakó Lakatosékat ismeretlenek meggyilkolták, a környéken polgárőrök járőröznek, és a két gyerekre érthető módon nagy hatással vannak a történtek. Anna szorongva hívja fel az iskolából Torontóban dolgozó édesapját, aki azzal nyugtatgatja, hogy nemsokára ők is kiköltözhetnek hozzá Kanadába. Rió, miután kíváncsiságból beszökik Lakatosék elhagyott házába és akaratlanul fültanúja lesz két rendőr beszélgetésének, mintha belátná, hogy nincs kihez fordulni, inkább a maga módján kezébe veszi a dolgokat, és bunkert épít az erdőben. Az anyán alig látjuk, hogy foglalkoztatnák a történtek, inkább az őt sakkban tartó uzsorás követelődzése és az iskolai gondnok szemétkedése nyomasztja. A sötétség azonban nem teljes, a nincstelenség és kiégettség légkörét át-áttörik az emberség pillanatai: Mari angyali türelemmel gondozza teljesen leépült apját, a munkavezetője meglepi egy csomag ruhával, Anna testvéri szeretettel kísérgeti enyhén fogyatékos kis barátnőjét, Rió kávéval kínálja a maga építette bunkerében az egyik polgárőr fiút, és külön sarkot készít a nővérének. Eltelik a nap, ahogyan az összes többi, késő éjjel pedig megjelennek a háznál a gyilkosok, hogy végezzenek a családdal. Marit, Annát és a nagypapát látjuk a film végén a hullaházban - hogy a fiú meghal-e, nem tudjuk, az ő további sorsáról nincs tudomásunk.

Kevés és töredezett a párbeszéd, ez a közeg nem a szavaké. Az események lassan csordogálnak, mégis minden az előre tudható tragikus végkifejlet felé mutat. Érdekes momentum, hogy az alkotók nem a film végére tették a közleményt, amely szerint a filmet ugyan a megtörtént gyilkosságsorozat inspirálta, de a történet csupán fikció, hanem a nyitó képsorok elejére – ezzel ugyanis gyakorlatilag előre közlik a nézővel a végkifejletet, és így a befogadó eleve az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia nézőpontjából látja a szereplőket. A kamera a szó szoros értelmében követi a főhősöket, sokszor azt az érzést keltve, hogy a néző ballag a kislány, a kisfiú vagy az asszony után; ez a technika egyben kihangsúlyozva védtelenségüket, és folyamatos fenyegetettség érzést kelt. Fliegauf nagyon kevés totállal dolgozik, a képek többsége közeli. Naturális módon mutatja meg az emberi hajléknak alig nevezhető, omladozó putrik valóságát, ahol az étel legjobb esetben is a többnapos, hideg pörkölt, a kávé tenyérből felnyalogatott vagy legfeljebb hideg vízzel és cukorral elkevert nescafe, mosdani a közeli tóban lehet, a mobiltelefont pedig csak az iskolában lehet feltölteni, ügyelve rá, hogy a gondnok észre ne vegye. A képi világ minimalista, egy pillanatig sem hatásvadász, nem tobzódik a nyomor és kilátástalanság képeiben, az ember mégis szinte érzi az ételmaradék, a felhalmozott mosatlan és a mosdatlan emberi testek szagát. A (nem önmagáért való) naturalizmus szerves eleme a szaggatott, zaklatott, néhol a Dogma-filmekre hajazó kameramozgás, ami a moziban néha kifejezetten kellemetlen; az alkotók bizonyára szándékosan használták ezt a befogadóra tekintettel nem lévő, viszont spontánnak és keresetlennek ható stilisztikai eszközt. A film ebből a szempontból talán a Rengeteggel rokon, a Dealer vagy a Tejút szépen megkomponált, intelligens beállításait itt alig találjuk meg, a film mégis precízen rögzített képekből építkezik. Fliegauf nem esztétizálja át a szegénységet, semmiféle romantikus vagy szentimentális elgondolása nincs a napról napra vegetáló családok életéről. A nyomor a film közegében nem kelt megütközést, mert a mindennapok része, a szereplők természetes mozgástere. A mindvégig éles, lefojtott feszültség átitatja a filmet, bár csak néhány rövid jelenetben fokozódik szinte állati szorongássá; ezek közül a legemlékezetesebb alighanem az, amikor az erdei úton sétáló Rió mellett megáll, aztán nagyon lassan elhalad egy lesötétített, fekete terepjáró.

Őszintén szólva értetlenül állok azon vélemények előtt, amik Fliegauf filmjét a romák „szerecsenmosdatásának” tekintik, és azzal vádolják a rendezőt, hogy egy rendkívül komplex problémát leegyszerűsítve tálal, azt sugallva, hogy a romák az erőszaknak mindig csupán ártatlan, szenvedő áldozatai. Én éppen hogy úgy látom, hogy Fliegauf kendőzetlenül megmutatja a dolgok árnyékos oldalát. A család, akikről a film szól, valóban ártatlanul hal meg – mint ahogy ez a filmet inspiráló tragikus eseménysorban is történt -, tudomást szerzünk azonban más romák embertelen kegyetlenkedéseiről, mint ahogy megjelenik a filmben a Marit félelemben tartó cigány uzsorás, aki a főhőst még molesztálja is. Anna szó nélkül kisétál az öltözőből, amikor két nagyobb roma fiú meg akarja erőszakolni az egyik osztálytársát, és eszébe sem jut, hogy segítséget hívjon. A telepen lakó elmebeteg roma asszony kislánya egyedül lófrál, és ha Anna nem próbálna meg gondoskodni róla, alighanem élelemhez sem jutna. A fiúk, akikhez Rió elmegy videójátékot játszani, szinte úgy élnek, mint az állatok; a kocsma előtt részegen összeverekedő, a járókelőkbe belekötő romák figurája pedig minden, csak nem szimpátiát keltő. Ennek a filmnek nincs köze semmiféle propagandához, sem a romák ártatlanságát, sem a bűnösségüket bizonygató szólamokhoz. Ez a film nem politizál, egyszerűen csak emberekről szól, akik mellékesen romák, de a Csak a szél egyik erénye éppen abban rejlik, hogy túllép a roma – nem roma szembeállításon. A gyilkosok, akik csak egy pillanatra tűnnek fel a film végén, nem kötődnek a filmben senkihez és semmihez, motivációjuk ismeretlen, kilétük teljesen érdektelen. Előítéletek leginkább csak az iskolai gondok figurájában jelennek meg, aki rögtön Marit és Annát gyanúsítja, amikor az iskolából eltűnik pár dolog, és különös örömét leli Mari szekálásában. A film talán egyetlen gyengébb pontja a két rendőr beszélgetése és az egyikük szélsőséges kirohanása; bár a saját tapasztalatai miatt gyűlöletet érző rendőr motivációja érthető (még ha nem is elfogadható), az volt az érzésem, hogy Fliegauf talán túl sokat akart belepréselni ebbe az egyetlen jelenetbe, és a párbeszéd így kissé didaktikusnak hat, még ha így is teljesen reális.

A Csak a szél leglesújtóbb aspektusa éppen az, hogy kegyetlenül éles képet fest 2012 Magyarországának szociális és mentális állapotáról, és ezt teljesen érzelemmentesen tárja a néző elé – bizonyára ez volt az oka a film körül a Berlinálén kialakult kínos helyzetnek. A főszereplők számára kitörési lehetőség nemigen van; a kivándorlás többször felvetődik, mint távlati terv, de sejthető, hogy hiába dolgozik a családfő már évek óta Kanadában, ez csak elképzelés marad – ahogy az uzsorás cinikusan megjegyzi Marinak, „a többiek is mind visszajöttek”. Talán még a kamasz lánynak, Annának lenne a legtöbb esélye kiemelkedni a nyomorból, mert ő a helyzetéhez képest szorgalmasan eljár az iskolába – bár kérdéses, hogy a filmben megjelenő kiégett, mindenfajta pedagógiai munkára alkalmatlan falusi tanároktól tanul-e bármit is. Mivel az otthonában vagy annak közelében nincs olyan hely, ahol nyugodtan leülhetne és rendszeresen tanulhatna, jobb híján a tanítás előtt próbálja memorizálni az angol szavakat. Rió már meg sem próbálja, hogy a tanulásban keresse a felemelkedés útját, az ő valósága számára mindaz, amit az iskolában tanulhatna, irreleváns, így inkább a többi iskolakerülő fiú társaságában tölti az időt. Fliegauf nem keres minderre magyarázatot, nem kutatja a kialakult helyzet okát, mindenféle okfejtésnél többet mondanak azonban a teljes kiégettségről, jövő nélküliségről, reményvesztettségről és leépülésről áruldokó arcok és tekintetek.

A film elején megjelenő közlemény, miszerint a történet nem valós eseményeket mutat be, bár azt célozza, hogy eltávolítsa a filmet a megtörtént tragédiáktól, egyúttal eltéphetetlenül össze is kapcsolja ezek kontextusával. Ahogy az egyik filmbéli rendőr megfogalmazza, a cigány gyerekekkel az a probléma, hogy felnőnek. A kérdés valóban releváns: ha a filmben bemutatott módon és körülmények között nőnek fel, milyen sors – vagy hogy egy mostanában divatos szóval éljünk, életpálya – vár rájuk? Fliegauf nem ad válaszokat, valójában a kérdések megfogalmazását is a nézőre bízza, mint ahogyan megoldást sem kínál; talán legnagyobb erénye, hogy nem tetszeleg a mindentudó értelmiségi pózában, aki leereszkedik a mélyszegénységben élőkhöz és az íróasztala mögül „megmondja a tutit”. Csak megmutat, és a film vége felé érzékelhető, hogy a rendező valóban szeretne átadni valamit abból a tapasztalatból, amit a közel egy éves terepmunka során szerzett. Jelen esetben ez is elég ahhoz, hogy a néző lehajtott fejjel és keserűen távozzon a moziból, és talán átértékelje egy kicsit a saját mindennapjait.

Csak a szél (Just the Wind)
színes, magyar-német-francia filmdráma, 86 perc, 2011
rendező: Fliegauf Benedek
forgatókönyv: Fliegauf Benedek
operatőr: Lovasi Zoltán
szereplők: Toldi Katalin, Lendvai Gyöngyi, Sárkány Lajos, Toldi György, Egyed Attila, Vasvári Emese, Végh Zsolt, Kaszás Gergő

Tízezer látogató

Örömmel jelentem, a blog látogatóinak száma elérte a 10,000-es lélektani határt.
Ha a látogatók egytizede profitált valamit abból, amit itt olvasott, már megérte.
Köszönet mindenkinek, aki erre járt; annak különösen, aki kommentelt is! :)

Alekszej Balabanov: A 200-as rakomány (Bádogkoporsó)

Vodkázás a Pokol tornácán

Az orosz (és általában a kelet-európai) filmekből szinte semmi sem jut el hozzánk. A 200-as rakományt egyszer levetítették itthon egy filmfesztiválon Bádogkoporsó címmel, különösebb visszhang nélkül; teljesen véletlenül botlottam ebbe az ellentmondásos, sokak által magasztalt és sokak által szenvedélyesen támadott filmbe.

A rettenetesen brutális, helyenként már-már horrorba forduló történet az orwelli 1984-es évben, a széthullófélben lévő Szovjetunióban játszódik, a forgatókönyv alapjául megtörtént események szolgáltak. Egy illegális vodkafőző tanyáján véletlenül keresztezi egymást egy egyetemi professzor, egy őrült rendőrkapitány, egy seftelő fiatalember és egy bulizni induló fiatal lány útja. A professzor, Artem némi italozás mellett megvitatja a vodkaárus Alekszejjel az élet nagy kérdéseit, a seftelő fiú eszméletlenre issza magát, Zsurov rendőrkapitány pedig elkövet egy gyilkosságot, majd fogjul ejti és szörnyű tortúrának veti alá a védtelenné vált fiatal lányt, Angelikát, aki hiába szeretne hazajutni párttitkár édesapjához. A rendőrség a gyilkosságért Alekszejt tartóztatja le, a fiatal lányt pedig hiába keresik...

Talán két részre vagy fő pillérre bonthatnám a filmet: az egyik fele az Ember (spirituális síknak is nevezhetném), a másik a Rendszer (nevezzük materiális síknak); az előbbit járja körbe a filozófia professzor Artem és a zug-vodkaárus Alekszej egymásnak feszülő két figurája, az utóbbit pedig az őrült Zsurov kapitány és a szerencsétlen Angelika tortúrája.

Az emberi / spirituális vonalnak talán az a kulcsjelenete, amikor Alekszej és Artem beszélgetnek, és egyértelműen kiderül, hogy az alkoholista roncsnak több a sütnivalója és az emberi tartása, mint a tankönyvek szövegeit mindenféle meggyőződés nélkül, ám arisztokratikus felsőbbrendűséggel visszaböfögő egyetemi tanárnak. Van-e Isten és van-e lélek – ennyiben össze lehet foglalni annak a kérdéskörnek a lényegét, ami a film ezen síkján feltárul. Ahogy Alekszej mondja is: „maguk a párttal és Leninnel akarják helyettesíteni Istent”. Érdekes meglátás, valahol tényleg erről (is) szólt a szovjet rendszer, az egyedüli üdvözítőként elfogadott materializmusról, a teljes emberi és spirituális kiüresedésről. Nincs Isten, tehát szabadon lehet gyilkolni és mindenféle erkölcsi felelősség alól kibújni, hiszen semmilyen felsőbb hatalom előtt nem kell felelni a tetteinkért, és nincs lélek, következésképp morál sincs, humánum sincs, empátia sincs, csak egy, ezt erőszakosan helyettesíteni akaró, de teljesen irreleváns elképzelt népközösség, és az azt összetartani hivatott, a valóságtól teljesen elrugaszkodott pártideológia. A „filozófia” professzora nem rosszindulatú, de ostoba és gyáva senki, aki felsőbbrendűségének tudatában természetesnek veszi, hogy neki egy kicsit mindenből több jut, és akinek kicsinyességére és amoralitására egyértelműen fény derül, amikor saját pozíciójára hivatkozva megtagadja a vallomástételt Alekszej perében. Ő bizonyos értelemben tökéletesen megtestesíti azt a „filozófiát”, amit egy ilyen rendszer kitermel magából. Ebből a szempontból Artem tökéletesen a helyén van: lelketlen a filozófia, amit képvisel, és neki magának sincs lelke, ahogy Alekszej mondja róla. A film végén a megtérés mozzanata engem egy kicsit Bergman figuráira emlékeztetett, pl. az Úrvacsora ugrott be róla, bár a figura és a kontextus itt nyilván teljesen más. Ezt a fordulatot lehet szánalmasnak és kicsinyesnek tekinteni, de ugyanígy jelentheti valamiféle megkésett fejlődéstörténet első lépését; ez utóbbi esetben Alekszej halála nem hiábavaló, mert a professzor mégiscsak elindul az istenkeresés útján, és olyan pozitív jellemfejlődésre nyílik lehetősége, amihez eddig hiányzott a brutalitással való személyes találkozás, mint kezdő lökés.

Sokan Balabanov szemére vetették, hogy a film kilátástalanul pesszimista, de ezzel nem értek egyet; szerintem a film a nézőre hagyja a döntést, hogy akkor hát létezik-e Isten és lélek. Nyitva hagyja a kérdést, hogy Artem csak a gyávaságát tetőzi-e egy felsőbb hatalomhoz való meneküléssel, vagy tényleg vár rá valamiféle spirituális megvilágosodás, ön-átértékelés és az igazi humánum megtalálása. Ugyanígy nyitva marad a kérdés, ki volt Alekszej utolsó „látogatója”: Isten, vagy a materializmus szellemében csak a halál utáni semmi? Amikor útban a kivégzés helyére elhaladnak egy ablakon beszűrődő vékony fénysugár mellett, Alekszej felnéz, felnevet és azt mondja: „nemsokára minden megváltozik majd”. A néző dönti el, mit lát emögött: a Tükör által homályosan elmebajos hősnőjének lelkesedését, akinek az istenéről végül kiderül, hogy egy pókszerű szörnyeteg, vagy Andrej elszántságát, aki Tarkovszkij Nosztalgiájának utolsó jelenetében a kezével óvott gyertyalángot viszi át a hideg víz felett? Minden ellentmondásosságuk ellenére Alekszej és a felesége, Antonina a film pozitív figurái, akikkel Balabanov mintha csak azt akarná kommunikálni, hogy egy ilyen velejéig romlott rendszerben ez a hétköznapi emberi hősiesség lemagasabb szintje, ennél több nem realizálható, mert itt nincs szükség se hősökre, se mártírokra, se emberségre vagy emberi gondolatra. Igenis lehetséges a filmnek egy optimista olvasata: mégiscsak van Isten és van lélek, a gonosz valamiképpen megbűnhődik, Artem végül felfog valamit abból, ami körülötte történik, és talán a szerencsétlen Angelika is képes lesz még egyszer emberhez méltó életet élni – végül is túlélte a szörnyűséget. Balabanov saját bevallása szerint a film a felebaráti szeretetről szól (vagy inkább annak a hiányáról és a lehetőségeiről egy ilyen végletesen kifordult világban). Hiába brutális és könyörtelen ez a film, bizonyos értelemben Tarr Béla Kárhozata például sokkal pesszimistább.

Balabanov ezzel az emberi-spirituális vonallal állítja párhuzamba a nagybetűs Rendszer leképezését a film másik, általam materialista síknak keresztelt szálán, és a tragikum a kettő találkozási pontjában sűrűsödik össze. Zsurov kapitány és az anyja a film két igazán ijesztő karaktere, talán éppen azért, mert nincs bennük igazi emberi gonoszság. A maguk módján próbálnak megfelelni annak a szerepnek, amit magukra vonatkozóan kötelezőnek éreznek; Zsurov valami kifordult, beteg módon megpróbál szerető fiú és jó férj lenni, mint ahogy az anyja is próbál kommunikálni a „menyével”, az ágyhoz bilincselt Angelikával. Őket inkább a Rendszer már-már absztrakció szintjére emelt megtestesüléseinek lehet tekinteni, embernek semmiképp, így a döntéseik sem emberi döntések. Számukra semmiféle megváltás vagy segítség nem létezik, ők egy másik, teljeséggel nem-emberi dimenzióban léteznek (lehet, hogy a materiális sík éppen azért nem-emberi, mert az ember nem létezhet spiritualitás nélkül?) – és éppen ők jelentik a központi ideológia fő „fogyasztóit”. Angelika tortúrája és a szegény vietnami segédmunkás meggyilkolása magába sűríti mindazt, amit a Hatalom a 20. században tett a kiszolgáltatott orosz kisemberrel; ezért nem is érzem igazán gyomorforgatónak vagy perverznek a film ezen vonalát, mert sokkal inkább metaforikus, mint szó szerint értendő. A mindenfajta lélektől megfosztott, pusztán materiális struktúrában semminek sincs becsülete és tisztelete, se a női ártatlanságnak, se a fiatalságnak, se a halottaknak, hiszen a becsület és a tisztelet a materiális valósággal nem kompatibilis fogalmak; és mindenhonnan valami sunyi hazugság acsarkodik, hiszen az igazság sem fogható meg materiális síkon. A szenvedéstől pedig semmi sem menthet meg; még a pártbizottsági elnök családja sem védett a rendszert átható erőszaktól és a tragédiától.

Ha elfogadjuk a film kettébontását az Emberre és a Rendszerre, érdekes felhangot kap az a rövid jelenet, amikor Zsurov kapitány és Alekszej találkozik a börtönben. Igazából sosem derül ki, hogy mi történt annak idején kettejük között, és miért fogadja el Alekszej a sorsát. Nekem az jutott eszembe, olyan ez, mintha az ember találkozna annak a rendszernek a megtestesülésével, amit végső soron ő hozott létre, és a ki nem mondott szörnyű titok pontosan az, hogy a lelketlen és gyilkos rendszert az ember találta ki, ő működteti és ő ül a hatalom gépezetében. A kettő elválaszthatatlanul összefonódik, de a Rendszer mégiscsak leválik az Emberről, és tényleg mintha megtestesülne, önálló életre kel. Az orosz kisember kiszabadult a cárizmus és a több évszázados elnyomás börtönéből, mint annak idején Alekszej, majd mit sem sejtve paktumot kötött az ördöggel, egy jobb sorsra érdemes ideológiát felhasználva életre hívta és „felnevelte” Lenint, a Tanácsköztársaságot, a Szovjetuniót, a vörösterrort, a sztálini rémuralmat és népirtást, és ezáltal újra börtönbe zárta és szenvedésre ítélte saját magát. Érdekes kérdés az is, hogy mi a fenét keres a rendőrkapitány Alekszej tanyáján a film első felében, hiszen ez a két figura annyira taszítja egymást, hogy semmiképpen sem tekinthetők barátoknak. Persze logikus az érvelés, hogy Zsurov valamiképpen fedezte Alekszej illegális vodkaüzletét, és a másik éppen ezért lekötelezettje, de szerintem van ebben valamiféle szándékolt metaforikus felhang: a spirituális csapdába került orosz kisember iszogat a tanyáján, az általa kinevelt és rajta túlnőtt szörnyeteg Rendszer pedig apatikus pofával néz be az ablakon...

A film tömény, afféle esszencia, és ennek megfelelően néhol túlzónak hat. Külön tanulmányt érdemelne a környezet, a helyszínek (Leninszk városa önmagában jelkép), a valamikor nálunk is „létező” szocializmus lepusztult lakásai, útjai, járművei, az ócskaság, a lehordottság. Egyik szereplő sem karikatúra, mégis karikatúrái egy kor polgárainak, akik a mindennapi csendes megőrülés és a delirium tremens határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Balabanov azt mondta egy interjúban, azért érezte szükségét egy ilyen filmnek, mert a mostani Oroszországban ijesztő mértékben feltámadt a nosztalgia a szovjet rendszer képzelt létbiztonsága után, és ilyenkor a művész feladata felrázni a nézőt az amnéziából. Érdekes, hogy a filmhez írt internetes kommentekben jópáran írták, hogy Oroszország eldugott részein még mindig hasonló állapotok uralkodnak – ha nincs is ilyen jellegű pártállami elnyomás, az emberek pontosan ugyanilyen anyagi és szellemi szegénységben, alkoholizmusban és totális kiüresedettségben élnek. Igazából nem vagyok róla meggyőződve, hogy a magyar vidéken nem találnánk-e ehhez hasonló figurákat. A filmben feltűnő fiatal generáció, az üzletelgető Valera képében, tulajdonképpen a rendszerváltás után hirtelen meggazdagodó, korrupt vállalkozó / üzletember réteget és maffiát vetíti előre; ő igazából sem az emberi, sem a rendszert bemutató szálhoz nem kötődik, csak céltalanul lötyög a kettő között.

Érdekes volt utánaolvasni egy kicsit a film fogadtatásának; az orosz kritikusok nagyon magasztalták (bár a brutalitást helyenként szóvá tették), azonban úgy tűnik, a nyugat-európai és amerikai kritikusok meglepő módon egész egyszerűen nem értették, miről szól a film. Nem látták és nem érezték át mögötte azt a hideglelős történelmi tapasztalatot, ami a világnak ezen a felén még a fiatalabb generációkban is él – olyasmi ez, mint a gyomorgörcs, amit a határhoz közeledve érzünk, hiába tudjuk, hogy nem fognak visszafordítani vagy lehúzni a vámon. Egy nyugati ezt sosem érti meg, számukra ez vagy a végletekig eltorzított parabola, vagy a távoli és egzotikus kommunizmus vérgőzös képe, de semmiképpen sem a valóságra nézve releváns tanmese. Volt olyan amerikai kritikus is, aki egyenesen azt hitte, ez valami fekete komédia (mondjuk ehhez már gyengeelméjűnek kell lenni szerintem, bár tény, hogy a film alá vágott, a korszak hazug és hipokrita populáris kultúráját megjelenítő slágerzenék elég abszurd hatást keltenek helyenként). Az értetlenség mindenesetre általános volt. Érdekes viszont, hogy valaki felvetette, a film William Faulkner 1931-es, Szentély c. regényét követi nagy vonalakban, legalábbis az első 40 percben, vagyis az alapanyagban ott van (vagy inkább akár ott is lehet, mert szerintem az utalás nem ennyire egyértelmű) a 30-as évek Amerikája.

Aki bírja a kemény filmeket, szánjon rá másfél órát. Ennek a filmnek a képeit nehezen veri ki a fejéből az ember.

Груз 200(Cargo 200)
színes orosz film, 89 perc, 2007
rendezte: Alekszej Balabanov
forgatókönyv: Alekszej Balabanov
szereplők: Leonyid Gromov, Alekszej Szerebrjakov, Leonyid Bicsevin, Alekszej Polujan, Jurij Sztyepanov, Agnija Kuznyecova, Natalia Akimova

Fjodor Bondarcsuk: Lakott sziget

A balgák forradalma

Felpörgőben van az orosz filmipar. Az Éjszakai őrség és Nappali őrség viharos sikere után 2008-2009-ben leforgatták a Sztalker alaptörténetét is jegyző Sztrugackij-fivérek egyik regényéből, a Lakott szigetből készült nagyszabású, kétrészes sci-fit. A film orosz viszonylatban eddig sosem látott költségvetést kapott: 40 millió dollárt (összehasonlításképpen: a Wachowski fivérek 68 millióból forgatták a Mátrix trilógia első részét), és igen nagy érdeklődés övezte hazájában. Ennek ellenére nemzetközi publicitást alig kapott, és csak találgatni lehet, hogy a magyar mozikba is eljut-e egyszer.

A 22. századi Földön az emberek utopisztikus társadalomban élnek, amelyet megszabadítottak a háborúktól, terrorizmustól, éhségtől és szegénységtől – és ezáltal a konfliktusok kezelésének tapasztalatától is. A galaxis többi részén azonban az emberi vagy humanoid kolóniák különféle úton járnak és különféle módon alakítják saját történelmüket. A fiatal, teljességgel naiv földlakó, Maxim Kammerer egy véletlen folyamán csöppen bele egy atomháborúk által sújtott kis bolygó paranoid katonai diktatúrájába, ahol mindent az erőszak és a félelem ural. A hatalom birtokosai, a névtelenségbe burkolózó „Ismeretlen Atyák” az idegrendszerre ható sugárzással kontrollálják a teljes tudatlanságban tartott, bábként mozgatott állampolgárokat. Vannak néhányan, akikre a sugárzás általi manipuláció nem hat, viszont rettenetes fájdalmat éreznek a sugaraktól – ők a számkivetettek, „elfajzottak”, a rendszer ellenségei, akiket a hatóságok könyörtelenül üldöznek. Az uralkodó elit tagjai, a miniszterek küldönceitől a minden és mindenki felett álló „Papáig”, természetesen mind efféle elfajzottak, csak a közvélemény elől ezt eltitkolják.

Maxim eleinte mosolygó értetlenséggel nézi, mi történik körülötte; összebarátkozik egy becsületes, de a dolgok valós természetéről mit sem tudó gárdistával és annak kedves, de zseniálisnak szintén nem nevezhető húgával; majd ő maga is a rendszerhű gárdában köt ki, hogy végül aztán úgy döntsön, mégis inkább a rezsimet támadó ellenállók között a helye. Miután azonban fény derül rá, hogy a földlakó szervezete teljesen immunis a társadalmat irányító sugárzásra, Maxim után megindul a hajtóvadászat. A velejéig korrupt rezsim két kulcsfigurája próbálja megkaparintani Maximot és mindazt, amit a képességei jelentenek: az egyikük az államügyész, Agyas, egy ravasz, élveteg gazember, a manipuláció nagymestere (akit maga a rendező, Bondarcsuk alakít); a másik pedig a rideg és kiismerhetetlen Vándor, a Különleges Kutatások Minisztériumának vezetője és a „Papa” egyszemélyes kivégzőosztaga.

A Sztrugackij testvérek által megálmodott kifordított világ sok érdekes kérdést feszeget. A legfontosabb talán a később a Star Trekben ismételgetett elsődleges irányelv kérdése: van-e hozzá jogunk, hogy bevatkozzunk egy másik kultúra, egy, a miénktől eltérő történelem folyamatába, és a saját ideáljaink szerint formáljuk át azt? Létezhetnek-e világokon átívelő eszmények, amiket minden emberi kultúrának követnie kell, vagy minden ideálunk csak egy adott történelmi helyzet szülte konstrukció? Mi a fontosabb: megajándékozni a tömegeket egy olyan szabadságeszmével, amelynek mibenléte és jótéteménye számukra még ismeretlen, vagy a lehetőségekhez mérten keresni a legkevesebb áldozattal járó utat, még ha az a status quo több évtizedes fennmaradását jelenti is? Érdekes felhangot ad a filmnek Bondarcsuk állítólagos politikai állásfoglalása: a rendező a Kasparov.ru internetes újság beszámolója szerint kifejezetten a mai orosz viszonyokra vonatkoztatható tanmeseként kezelte a filmet, utalva a média szabadságának korlátozására és az erőteljes propagandára; később azonban a rendező határozottan cáfolta, hogy efféle kijelentéseket tett volna, és inkább az USÁ-t nevezte meg a film paranoiás fordított világához leginkább hasonló államként. (Meg kell jegyeznünk, Bondarcsuk tagja az Egységes Oroszország pártnak, és a film állami támogatással készült.) Ebben a nyilatkozatban (már ami igaz belőle) minden bizonnyal volt némi provokatív és figyelemfelkeltő szándék, mindenesetre sokat elmond a történet politikai utalásairól, hogy a film alapjául szolgáló regény 1971-ben csak igen tüzetes cenzúra után jelenhetett meg (a cenzorok szerint túlságosan egyértelműek voltak a sztálini rendszerrel vont párhuzamok), és később az előzetes engedélyezés ellenére mégis betiltották.

A Lakott sziget filmnyelve hasonlít ugyan Hollywoodra, mégis idegen tőle. A szerkesztés néhol döcög, a könyvet nem ismerő néző néha egy-egy pillanatra elveszti a fonalat, és be kell vallanom, szívesebben láttam volna a vásznon kevesebbet a nagy szemekkel pislogó Julia Sznigirből és többet a sötéten vérprofi Alekszej Szerebrjakovból (amely véleményemmel alighanem egyedül maradok), de mindezzel együtt is csak örülni tudok ennek a tökéletlen, de a maga módján szépen kidolgozott, súlyos képekből építkező filmnek. Olvastam jópár csalódott véleményt, sokan a Sztalker emelkedett képsorait, absztrakt szépségét hiányolták a Lakott szigetből; a Sztalker személyes kedvencem, és elismerem, elkerülhetetlen a két adaptáció összevetése, mégsem hiszem, hogy a szigorú összehasonlítás jogos volna. Ez a film teljesen más céllal készült, más eszközökkel operál, és más közönséget céloz meg. Tarkovszkij az Andrej Rubljovval, a Solaris-szal, a Tükörrel és a szovjet filmgyártás bejáratott forrásaival a háta mögött megtehette, hogy átgondolt, hosszú és aprólékos munkával megalkossa a filmtörténet egyik gyöngyszemét, Fjodor Bondarcsuk azonban egy más filmtörténeti korszak teljesen más elvárásai és kihívásai elé nézett. A film gyenge pontjai éppen abból erednek, hogy kényszerből egyensúlyozni próbál a modern kasszasikerekkel szemben támasztott elvárások és a könyvhöz való hűség között. Feszesebbre lehetett volna vágni néhány jelenetet, néha kicsit sok az akcióból, jobban esne néhány súlyos, pattanásig feszült párbeszéd, vagy inkább csak néznénk a város szürreális képeit és arcait, de mindezzel együtt szerencsére nem állíthatjuk, hogy a film belefulladna egy öncélú robbantássorozatba vagy rózsaszín szerelmi szálba, és meglepetésekből is akad bőven.

Érdekes, hogy a Lakott szigetet annak a filmes műfajnak a keretein belül kritizálják sokan, aminek éppen hogy ad egy pofont. A rengeteg elismerő szó mellett sok negatív kritikát is kapott a film, sokan az amerikai sci-fik gyenge másolatának bélyegezték, és kifogásolták az effektek minőségét és mennyiségét. Tény, hogy sok minden visszaköszön itt, a Mátrixtól kezdve a Dark Cityn át a Szárnyas Fejvadászig; és igen, visszaköszönnek sablonok is. Az a néhány műfaji sablon azonban, amit Bondarcsuk felvonultat, nem csak az amerikai filmipar szolgai másolásaként értelmezhető, hanem iróniaként is – én inkább erre szavaznék. Ez a sztori nem a mindenre elszánt ifjú hősről szól, aki kék szemmel és hibátlan mosollyal hordozza körbe a forradalom zászlaját. Ez is egy lehetséges olvasat, de felületes. A főhős nem hős, és nem megy a mennybe, mint Bruce Willis egy szellőzőrendszerben végrehajtott atlétatrikós performansz után, amikor megérkezik a mentőautó, a rendőrfőnök és a régen látott feleség. A Lakott sziget zárójelenete és a történet végkicsengése sokkal inkább keserűen cinikus, semmint pátosszal teli: a könnyes szemű barátnőjét hollywoodi mintára ölelgető idealista forradalmár gratulálhat magának a kitörő anarchia, megtorlás és éhínség eljövendő halálos áldozataihoz, és kis híján megöli az egyetlen embert, aki képes lett volna segíteni neki nagyratörő tervei ésszerű megvalósításában. (Érdemes kézbe venni a film alapjául szolgáló regény folytatását, a Bogár a hangyabolybant – ebben újra találkozunk Maxim Kammererrel, de hogy milyen minőségben, nem árulom el, tessék elolvasni.)

Akárhogy legyen is, Fjodor Bondarcsuk filmje egyvalamit gyönyörűen bizonyít: semmi olyat nem tudnak Hollywoodban, amit ne tudnának másutt. Sőt. A Lakott szigetnek kétségtelenül vannak hibái (ha a kezembe nyomnának pár millió dollárt, valószínűleg én is másként csinálnám meg), de vannak elvitathatatlan érdemei; például hogy szélesebb közönséggel is megismerteti a science fiction irodalom egyik alapművét. A film oroszországi sikerén fölbuzdulva a Galaktika kiadó megjelentette az eredeti, sokáig hazánkban is betiltott regényt magyar fordításban; a regény egy részlete online is olvasható. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Hogy a történetben ki a jó, ki a rossz és ki a csúf, azt pedig mindenki döntse el maga.

Обитаемый остров (The Inhabited Island)
színes orosz sci-fi, 115 + 100 perc (2 részben)
rendezte: Fjodor Bondarcsuk
forgatókönyv: Borisz és Arkagyij Sztrugackij regénye alapján Marina és Szergej Djacsenko

Neill Blomkamp: District 9

Apartheid

Újabb hosszú és kényszerű hallgatás után örömmel jelenthetem, megvan a nyár nagy meglepetése. Nem vártam különösebben jó mozit, amikor rászántam magam, hogy megnézzem a District 9-t – az előzetesek alapján amolyan aprítós sci-finek tűnt, számítógépes játékok képi világát idéző csihi-puhinak, amiben vannak kommandósok, atomrakéták, űrlények, zombik, talán még nácik is, és ha most vesz pattogatott kukoricát, 10% kedvezményt kap. Tévedtem. A District 9, Neill Blomkamp legelső játékfilmje, ügyesen felépített, komor és komoly film, komor és komoly dolgokról.

A történet alapjául a dél-afrikai születésű rendező saját rövidfilmje, az Alive in Joburg szolgált, amely szinte a District 9 trailere is lehetne. Ebben a 2005-ös kisfilmben földönkívüliek jelennek meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az idegeneket elűzték anyabolygójukról, de a Földön sem járnak túl sok szerencsével: néhány fegyveres összetűzés és etnikai konfliktus után gettókba kényszerülnek, az emberi társadalom pedig kiveti és megbélyegzi őket, legyenek bármilyen békések és ártalmatlanok is. A dokumentarista eszközökkel leforgatott kisfilmben megszólaló interjúalanyok, akik az űrből érkezett különös idegenekkel kapcsolatos félelmeikről és ellenérzéseikről vallanak a kamerának, valójában nem színészek, még csak nem is statiszták. Neill Blomkamp valódi interjúk részleteit használta fel, amelyekben a köztársaság hús-vér polgárai az országban lakó zimbabwei menekültekről beszélnek. A két kontextus felcserélhetősége önmagában is sokkoló tény

.

Blomkamp: Alive in Joburg

A District 9 ennek a kisfilmnek a továbbgondolt és kibővített változata. Sokan, sokszor és sokféleképpen filmre vitték már az emberiség első találkozását idegen civilizációkkal, de úgy, mint Neill Blomkamp, nemigen. Nincs sem könnyes összeborulás, világbéke és vörös szőnyeg, sem minden elsöprő atomháború, és nem is egy technikailag magasan az ember felett álló faj érkezik a Földre, hogy leigázza azt. Sosem derül ki, miért sodródik az idegen hajó éppen Johannesburgba, de egy technikai malőr miatt nem tud többé felszállni; utasai betegek, alultápláltak, és sokkal inkább tűnnek menekülteknek, semmint egy szigorú hierarchiára épülő idegen társadalom diplomáciai küldöttségének. Az emberiség reakciója pedig nem a békés befogadás, és nem is a hívatlan látogatók halomra ölése: az idegenek számára hatalmas menekülttábor épül, a District 9 (9-es Körzet), amit szigorúan őriznek, s ahol a megfelelő élelmiszert, orvosi ellátást és lakhelyet nélkülöző idegenek lassan olyanná válnak, mint az állatok. Filmünk „főhőse” (vagy inkább antihőse) egyike azon hivatalnokoknak, akiknek feladata a bűnözők és illegális fegyverkereskedők által uralt nyomornegyed felszámolása, és az idegenek deportálása egy másik, „megfelelőbb” helyre (amely, mint megtudjuk, nem sokban különbözik egy koncentrációs tábortól).

Innentől kezdve, azt mondhatnánk, ez a sci-fi nem sci-fi. Teljesen mellékes, hogy jelen esetben űrlényekről van szó, a film az emberi kegyetlenségről szól; arról, milyen képlékeny és önkényes a határ, ami a szabadságjogok által védett embert és a jogtalan, megvetett nem-embert elválasztja. A District 9-ban nem történik semmi olyasmi, amit ne láttunk volna az emberi történelem során a maga szörnyűségében megmutatkozni: az idegenek látogatása nem a történelem új korszakát jelzi, hanem éppen hogy a megújulásra, a kompromisszumra való képesség évezredes hiányát igazolja újra. Az értelmes idegenek elkerítése, nyomorban és jogtalanságban tartása semmiben sem különbözik az apartheidtól, a zsidóüldözéstől vagy éppen a romák szegregációjától. (Egyértelmű az utalás a hírhedt fokvárosi District 6-re, ahonnan 1968 és '82 között 60 ezer embert telepítettek ki erőszakkal, miután a zónát a dél-afrikai kormány a fehéreknek fenntartott területté nyilvánította.) Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley), a gerinctelen, gyáva és puhány kishivatalnok, akinek sorsát végigkísérjük, megtestesíti azt az arisztokratikus felsőbbrendűséget, pökhendiséget, undorral vegyes kegyetlenséget, és az empátia teljes hiányát, amellyel a jómódúak és kivételezettek fordulnak a jogtalanok, szegények és elesettek felé. A film nem állítja egyértelműen, hogy ez volna a tipikus emberi viselkedés, de világos, hogy az alkotóknak meglehetősen pesszimista víziójuk van az emberről mint fajról: gyakorlatilag egyetlen rokonszenves emberi figurával sem találkozunk, sőt, még emberinek nevezhető érzelmekkel sem (hacsak Wikus önsajnálatát nem tekintjük annak). A humánum maradványait és a normálisnak nevezhető kötődéseket ad absurdum éppen hogy az idegenek jelenítik meg.

Amikor Wikus egy fatális véletlen folytán maga is elkezd idegenné alakulni, a saját bőrén kell megtapasztalnia az üldözöttséget és megvetettséget. Mint ahogyan az előre borítékolható, bizonyos körök szeretnék rátenni a kezüket az idegenek fegyvereire, ám ez áthághatatlan akadályba ütközik, az idegenek biotechnológiára épülő fegyverei ugyanis csak az ő DNS-ükkel kölcsönhatásban képesek működni, az ember számára használhatatlanok. A hibriddé alakuló Wikus innentől kezdve a döntéshozók szemében csupán egy felbecsülhetetlen értékű fegyvergyártási technológia alapanyaga, akit kis híján fel is trancsíroznak, de egy kis szerencsével sikerül megszöknie, és az egyetlen hely, ahová menekülhet, az idegenek nyomornegyede. Itt aztán megtapasztalja, milyen bujkálni, tehénfejet és macskaeledelt enni, fegyverkereskedő barbárokkal üzletelni, és – ironikus módon – átalakulásával párhuzamosan kezd benne felcsillanni az emberség szikrája.

Nagy erénye a filmnek, hogy nem esik a banális katarzisok csapdájába, és nem válik hiteltelen morális tanmesévé. Wikus nem változik meg gyökeresen az élmény hatására, nem lesz belőle mindenre elszánt „idegenjogi aktivista” vagy erkölcsi meggyőződésből cselekvő hős; gyáva féreg marad, aki kényszerből és félelemből cselekszik akkor is, amikor az idegeneknek segít. Bár a történet vége felé azért kapunk némi CGI-os lövöldözést és robotosdit (Peter Jackson, a film producere eredetileg a Halo nevű videójáték adaptációját szerette volna filmen viszontlátni, de szerencsére lemondott a projektről), a District 9 nem untat felesleges technológiai halandzsával és sallangokkal, és a néhány akciófilmbe illő jelenet, bár kicsit oda nem illőnek tűnik, nem is üti agyon a film alapvetően dokumentarista jellegét és a valószerűség illúzióját. A zaklatott kézikamerát néha ipari kamerák felvételei szakítják meg; a dialógusok egy részét nem írták meg előre, hanem a színészek improvizációs képességeire bízták; az idegenek lakhelyét bemutató felvételek pedig egy nemrég elhagyott valódi nyomornegyedben készültek, Johannesburg Soweto negyedében. A film éppen attól lesz egyedi, hogy Blomkamp kiemeli a történetet a science fiction műfajában megszokott keretek közül és képi világból; bár az ál-dokumentumfilmes eszközök nem feltétlenül idegenek a műfaj számára (a legtöbb, kapcsolatfelvételről szóló sci-fiben láthatunk legalább egy kétperces álriportot), a valószerűség ezen fajta illúziója az.

Amit felróhatnánk Blomkamp filmjének, az éppen hogy a történet lényegéből fakad. Az űrlények túlságosan emberszerűek, intelligenciájuk emberi intelligencia. Maga a rendező úgy nyilatkozott, kezdetben szerette volna kevésbé antropomorf űrlényekkel benépesíteni a filmbéli szegénynegyedet, de rá kellett ébrednie, hogy a nézők többsége csak egy többé-kevésbé antropomorf lénnyel képes azonosulni. Mondhatnánk azt is, hogy a kegyetlen emberi szereplők brutalitása helyenként eltúlzott – ez talán csak nézőpont kérdése. Ha nagyon akarjuk, még egy icipici szentimentális felhangot is találhatunk a történetben (mint ezt némely kritikusok a rendező orra alá is dörgölték). De szerintem nem érdemes. A District 9 azon filmek közé tartozik, amiknek sok mindent megbocsátunk, és amikben felesleges hibákat, logikai bakugrásokat és elnagyolt részleteket keresnünk, mert mindez teljesen mellékes. Nyilván máshogyan reagál egy ilyen filmre az, aki a saját bőrén tapasztalta a filmben megjelenített tragédiát, mint az, aki csak a híradó képkockáiról vagy az újság lapjairól ismeri a történelem ezen szégyenletes fejezeteit. Ez a film megérdemli, hogy szőrszálhasogatás és üres okoskodás nélkül nézzük. Lehet fanyalogni és utálkozni, de a tény tény marad: Blomkamp filmje meglepő eszközökkel, provokatív és mellbevágó módon hívja fel a világ figyelmét egy nagyon is létező problémára, amely nem ért véget a dél-afrikai apartheid eltörlésével. Csak egy kicsit körül kell nézni: az idegenek ott laknak a sarkon túl.

District 9, színes amerikai sci-fi, 112 perc

rendezte: Neill Blomkamp

forgatókönyv: Neill Blomkamp és Terri Tatchell

Hivatalos weboldal

Linkajánló

Ezen a helyen érdemes körbenézni, van néhány különleges gyöngyszem!

http://simply-classic-movie.blogspot.com/

A ferengiek esete a klingon undergrounddal – a Pirate Bay-per és ami mögötte van

„Maga még azt a kis jót is elveszi az emberektől, ami jut nekik. Simán odamegy bárkihez és szívja a vérét. Igazi példakép!” – Eric Cartman

Jó régen nem posztoltam már, most azonban célegyenesbe érkezett egy per, aminek mindenképpen szentelni akartam egy bejegyzést: nevezetesen a Pirate Bay ügye. Sokan, sok helyen kibeszélték már a témát, mégis úgy érzem, megérdemel egy rövid eszmefuttatást – már csak azért is, mert a procedúra végső kimenetele minden bizonnyal komolyan fogja befolyásolni a film-, zene- és egyéb letöltések jövőjét. A torrentoldal üzemeltetőire első fokon egy év börtönt és 30 millió svéd korona (kb 800 millió Ft) bírságot szabtak ki. Az ítélet ellen fellebbezést nyújtanak be.

Előrebocsátom: nem vagyok jogvégzett ember, így nehezen tudom megítélni, hogy a törvény betűje szerint pontosan milyen jogszabály vonatkozik az adott helyzetre; nem is célom, hogy jogi vitába bonyolódjak a döntés helyességét illetően. Nem állítom, hogy a szerzői jog mint olyan a kapzsiság csúcsa és az ördögtől való, mindazonáltal a bíróság ítéletét sem találom üdvözlendőnek. Vita helyett inkább a saját gyakorlati tapasztalataimat összegezném – mint filmrajongó, és mint a torrentoldalak kelet-európai használója.

Szegénylegények

A legfőbb érv a fájlcserélő oldalakkal szemben, hogy puszta működésükkel anyagi kárt okoznak a gyártóknak és forgalmazóknak, mert az emberek inkább illegálisan letöltik a filmeket és zenéket ahelyett, hogy megvennék. A gyártók és forgalmazók gyakran úgy tekintik, hogy minden egyes letöltéssel egy teljes DVD vagy CD árával károsították meg őket, mert ha a felhasználó nem tölthetné le, akkor mindenképpen megvenné az adott terméket legálisan, pénzért. Bár az eladási statisztikákról késhegyig menő viták folynak a torrentoldalak védelmezői és támadói között, véleményem szerint maga a következtetés alapvetően téves.

A letöltők többsége nem azért tölti le az adott filmet / zenét / könyvet / játékot / szoftvert, mert veleszületett gonoszsága a forgalmazók profitjának megkurtítására sarkallja. Tapasztalatom szerint a letöltők igen jelentős része azért folyamodik a torrentezéshez, mert a keresett film, zene vagy szoftver nem elérhető számukra másképpen – vagy azért, mert legálisan nem tudnak hozzájutni az adott termékhez, vagy azért, mert egyszerűen nincs rá pénzük. Akármelyikről legyen is szó, a letöltők ezen csoportja nem tekinthető potenciális vásárlónak. Ebből következően, ha nem tudnak letölteni, azzal igazából senki sem jár jól: az ilyen felhasználót a torrentezés ellehetetlenítése nem fogja arra sarkallni, hogy pénzért megvásárolja az elérhetetlent vagy megfizethetetlent, vagyis a gyártó ill. forgalmazó ettől nem jut több profithoz.

Tudomásul kell venni, hogy a piac bizonyos árszabásai a világ nagy része számára irreálisak. Egy angol vagy amerikai fogyasztó talán ki tud adni 330 dollárt a Star Trek – Next Generation sorozatért, de egy 400-450 dolláros havi keresetű kelet-európai fogyasztótól ez nem várható el. Hasonlóképp, egy jómódú nyugat-európai talán ki tud adni 700 dollárt az Adobe Photoshop egy példányáért, de a világ másik felén ez elképzelhetetlen. A gyakran csillagászati összegekért kínált igazán jó grafikai vagy vírusvédelmi programok vagy DVD-csomagok sokak számára csak így válnak elérhetővé.

Az én kis falum

A világnak ezen a felén néha hiába próbálunk valamit legálisan megszerezni, egyszerűen nincs rá mód. Főleg igaz ez a zenei ritkaságok, kis példányszámban kiadott CD-k és rétegfilmek esetében. Ha végigfutjuk a torrentoldalakat, gyakran találkozunk hálálkodó kommentekkel; sokan már évek óra keresik és próbálják megszereni az adott filmet vagy zenét, mielőtt letöltenék. Gyakran megesik, hogy szeretnék hozzájutni egy filmhez, de Magyarországon nem adják ki, az Amazon.com pedig – ahol az adott DVD jó eséllyel megtalálható – bizonyos termékeket egyáltalán nem szállít Magyarországra. A filmtörténet legnagyobb klasszikusai között is szép számmal akad olyan, ami itthon beszerezhetetlen, az Amazonról nem rendelhető meg, és ha esetleg valahonnan mégis elérhető, a végösszeg horribilis. A zenei piacon is hasonló a helyzet: vannak olyan legális (fizetős) zeneletöltő oldalak, amelyek csak amerikai vagy nyugat-európai felhasználók számára elérhetőek – hiába szeretnénk, nem tudunk pl. az iTunes-on vagy a Napsteren vásárolni. A néhány, magyar felhasználók előtt is nyitott zeneletöltővel pedig számos gond van: a kínálatuk szűk, és velem pl. többször előfordult, hogy fizettem a letöltendő zenéért, majd letöltés után derült ki, hogy az eladott zenefájl hibás. Az a szolgáltatás, ami használható, elérhető és reális áron kínál zenét – mint pl. a dalok.hu – pedig a többség számára gyakorlatilag ismeretlen, mert alig van reklámja.

A DVD-vásárlási kedvet az is erősen csökkenti, hogy a piacon legálisan hozzáférhető DVD-k minősége felhígult. Jó példa erre a 24 című sorozat magyar változata, ahol a felirat tele volt félrefordítással, hibával, magyartalansággal, ami az angolul nem tudó néző számára szinte élvezhetetlenné tette a sorozatot. Sajnos sok újraszinkronizált és piacra dobott filmnél is ez a helyzet. Ad absurdum, a torrentekről letölthető filmekhez ingyen, hobbiból feliratot készítő amatőrök nem egyszer saját munkájukat látják viszont a megvásárolható DVD-kiadáson – természetesen úgy, hogy senki sem kér tőlük engedélyt a munkájuk felhasználására, és egy fillért sem látnak a bevételből. (Na, ilyenkor tényleg fevetődik a kérdés: ki lop kitől?)

A zeneipar sok olyan CD-t dob a piacra, amiket számítógéppel nem lehet lejátszani (elvileg pont azért, hogy ne lehessen másolatot készíteni) – de mi van azokkal a vásárlókkal, akik megfelelő hi-fi berendezés hiányában vagy munka közben számítógépen hallgatnak zenét, vagy szeretnék a frissen vásárolt lemezt mp3 formátumra konvertálni, és mp3 lejátszón hallgatni? A játékszoftverek esetében még faramucibb a helyzet: a megvásárolható példányokat olyan erős másolásvédelemmel látják el, hogy néha a teljesen legálisan vásárolt termék nem játszható le rendesen, a vásárló pedig arra kényszerül, hogy az eredeti példányt félretéve letöltse az illegális verziót, amin a védelmet már feltörték, és rendeltetésszerűen használni lehet; máskor a telepítések számát limitálják. Mindezek a módszerek a kalózkodást nem szorítják vissza, viszont lehetetlenné teszik a fizető fogyasztók számára, hogy a szerzői jogi törvények alapján biztosított jogaikkal, mint pl. a magáncélú másolat készítésének vagy a filmek és zenék különböző lejátszó eszközök közötti átvitelének jogával élhessenek.

A selejt bosszúja

Bizonyára minden torrentezővel előfordult már – nem is egyszer -, hogy letöltött egy filmet / zenét, megnézte / meghallgatta, és annyira tetszett neki, hogy nyelt egyet, spórolt egy kicsit, és kiadta a nem ritkán borsos összeget a DVD-ért vagy CD-ért (már ha az adott termék elérhető volt). Tipikusan ilyen volt például a The Wire (A drót) című sorozat, amivel a magyar közönség először a torrentoldalakon keresztül ismerkedhetett meg, majd miután DVD-n is kiadták itthon, az első pár évadot pillanatok alatt szétkapkodták, és jelenleg is hiánycikk. Közben a Duna TV is leadta késő este az első évadot, így még tovább bővült a rajongók ill. vásárlók köre. A torrentezés egyfajta minőségi kontrollt jelent: a néző – a célközönség – elbírálhatja az adott terméket anélkül, hogy pénzt adna ki rá, és aztán eldöntheti, hogy a továbbiakban érdekli-e őt a termék vagy sem. A letöltők egy része tehát potenciális vásárló lehet, ha az adott termék valóban jó, és széles közönség számára legálisan elérhető.

A torrentoldalakon keresztül elérhető fájlok gyakran rossz minőségűek, sok köztük a moziban, kézikamerával készített kalózfelvétel. Aki nem beszél magas szinten az adott film nyelvén, annak feliratot is kell szereznie, ami az eltérő időzítésű fájlok miatt nem mindig egyszerű feladat, ráadásul egyes DVD-lejátszók nem olvasnak be bizonyos feliratfájlokat, vagy egyszerűen belefagynak. Egy letöltött filmmel sokkal több a gond és a bosszúság, mint egy vásárolt DVD-vel; már ezért sem igaz az a feltevés, hogy ha egy film megvan otthon letöltve, akkor biztosan nem fogják már pénzért megvenni. A letöltött anyagok sokszor nem igazán élvezhetőek, arra viszont tökéletesen megfelelnek, hogy a néző eldönthesse, érdekli-e őt a film annyira, hogy pénzt áldozzon érte, és megnézze egy moziban vagy megvegye DVD-n. Egy igazán érdekes film rossz minőségű vagy akár felirat nélküli felvétele is elég ahhoz, hogy az érdeklődést felkeltse; ha azonban az adott film csak látványelemekre és az unalomig ismételt sablonokra épít, a rossz minőségű kópia megadja a kegyelemdöfést: 10 percet néz belőle az ember, majd az egészet törli. A legtöbb letöltött hollywoodi „szuperprodukciónak” ez a sorsa.

Ha beülök egy moziba, az esetek 90%-ában valami ótvaros szeméttel szúrják ki a szememet, ami a beharangozó alapján érdekesnek tűnt, de aztán kiderül, hogy a forgatókönyvet fél óra alatt dobta össze két részeg szobafestő. Sok torrentezőt éppen ez a keserű tapasztalat sarkall arra, hogy a mozijegy megvásárlása helyett először az ingyenes letöltéssel próbálkozzon. Az, hogy a film letölthető, és előzetesen megtekinthető, újfajta minőségi kontrollt jelent, és talán nem vagyok túlzottan rosszmájú, ha azt mondom, a gyártók és forgalmazók ezért rettegnek leginkább a torrentezés gyakorlatától. Ez a fajta kontroll az „egyszer nézhető” filmek halálát jelentheti: ha nincs többé zsákbamacska, csak azért a filmért fognak pénzt adni a vásárlók, amit érdemes többször, jó minőségben megnézni, vagyis amit érdemes megvenni DVD-n. Egy Ponyvaregény, egy Donnie Darko, egy Nem vénnek való vidék vagy egy Pink Floyd koncertfelvétel akkor is ott lesz eredetiben a polcon, ha le lehet tölteni ingyen.

Ha a célközönség a „kóstoló” után nem veszi meg a terméket, és a legtöbb torrentező kijelenti, hogy ha nem lehet letölteni, akkor pénzért nem kell (tessék csak végigolvasni néhány fórumvitát a témában), az azt jelzi, hogy az adott termékre nincs igény. A film- és zenepiac túltelített, mégis kevés az igazán jó produkció. Meggyőződésem, hogy nincs szükség évente több száz sablonos, gagyi akciófilmre, agyatlan vígjátékra, sokmilliós költségvetésű parasztvakításra, és nem kell felülről, mesterségesen igényt gerjeszteni ezekre; meg kell(ene) találni, mire van valóban szükség a piacon. Szerintem meglepetést okozna, milyen sokan vágynak igényesebb szórakozásra – olyanra, amiért készek vagyunk pénzt kiadni, mert a moziból kijövet vagy a vásárolt CD-t hallgatva nem érezzük úgy, hogy megint lehúztak és átvertek. A kínálat feljavulásával bizonyára megváltozna a vásárlói mentalitás is, és talán olyan, marginálisabb közönséget célzó vagy kezdő zenészek és filmesek is megkapnák a közönség anyagi támogatását, akik most gyakorlatilag nem tudnak betörni a piacra, és akik az ingyenes letöltésekkel valóban rosszul járnak.

Elsősorban a zeneipar sajnálatos felhígulásának köszönhető a letöltések egy másik gyakori oka. Tetemes számú zenei CD van forgalomban, amin összesen 1-2 tisztességesen összerakott szám („sláger”) szerepel, a többi viszont arcpirítóan igénytelen szemét. A legálisan megvásárolható CD-k esetében viszont a szemétért is fizetnünk kell, még akkor is, ha 12 számból 10-et egynél többször sosem fogunk meghallgatni. A torrentek lehetővé teszik, hogy a felhasználó csak azt a pár számot töltse le, ami tényleg kell neki. Ennek megoldása a fizetős zeneletöltő oldalak felfejlesztése lehetne, ahol a számok letöltés előtt meghallgathatóak, és ahol a vásárlót nem bombázzák olyan kapcsolt áruval, amire nem tart igényt – illetve az, ha a minőség és nem a mennyiség lenne az elsődleges alapelv a zeneiparban.

Eldorádó

Külön szólnék a torrentezés kevéssé ismert, de egy bizonyos körben igen intenzíven űzött formájáról, az elektronikus könyvek letöltéséről. Vannak kifejezetten erre szakosodott weboldalak (mint pl. a gigapedia), amelyek nem minden esetben a torrent-rendszerre építve, de annak mintájára kínálnak nagy mennyiségű színvonalas szakirodalmat diákoknak, egyetemi oktatóknak, kutatóknak, akik boldogan vetik bele magukat az egy csapásra elérhetővé vált könyvóceánba.

Az igényes szakirodalom a legtöbb tudományágban – legyen szó irodalomról, biológiáról vagy atomfizikáról – megfizethetetlenül drága. Nem ritka, hogy egy kötetért 100 dollárnál is többet kell fizetni. Ez nem csak a diákoknak, de az intézményeknek, könyvtáraknak is problémát jelent, hiszen ideális esetben nem egy-egy kötetet vásárolnak, hanem a nagy kiadók újdonságaiból szemezgetve folyamatosan szerzik be a naprakész kiadványokat. Ez pont azoknak a régióknak a diákjait és felsőoktatási intézményeit érinti érzékenyen, ahol égető szükség volna a magas színvonalú oktatásra. Nem is kell messzire menni: a hazai egyetemek tetemes része nem engedheti meg magának, hogy elektronikus adatbázisokra fizessen elő (az előfizetési díj általában évi sokezer dollár) vagy rendszeresen új könyveket rendeljen, a hozzáférhető szakirodalom limitált volta pedig erősen befolyásolja az oktatás minőségét és a helyben készített munkák (szakdolgozatok, disszertációk) színvonalát, ezen keresztül pedig a diákok jövőbeli lehetőségeit. A felsőoktatás egyik célja az lenne, hogy a tudomány fejlődésével lépést tartó, magasan kvalifikált szakembereket adjon – de hogyan várhatjuk el egy diáktól, hogy felvegye a versenyt a sokkal jobban felszerelt nyugat-európai és amerikai intézményekben tanuló kollegáival, ha sokszor a legalapvetőbb tudományos folyóiratokhoz és publikációkhoz sem tud hozzáférni? Ez a gyakorlat már azért sem fair, mert a szegénységből és kilátástalanságból az egyetlen igazi kitörési lehetőséget a magas színvonalú oktatás jelentheti.

Bár a könyvletöltések korántsem állnak olyan össztűz alatt, mint a zene- és filmletöltések (talán mert a könyvbizniszben kevesebb a profit), sok kiadó harcol azért, hogy az elektronikus könyveket megosztó oldalakat bezárják, és az üzemeltetőiket perbe fogják. A kérdés az, hogy ha ezek az oldalak bezárnak, akkor az a szaud-arábiai, fehér-orosz vagy lengyel diák, aki ezentúl nem tudja letölteni és a munkájához felhasználni a legújabb Oxford University Press kötetet, majd besétál egy könyvesboltba, és megveszi? Kötve hiszem. Akkor viszont marad a kérdés: ki nyer ezzel, és mit?

Régi idők focija

A Pirate Bay elleni perben született döntés nem a kreativitást és az igazi munkát, hanem a gagyit, a középszerűséget, az igénytelen szemetet védi, és ez vele a legnagyobb baj. A kisebb költségvetésből, rengeteg kreativitással készülő, ötletes alkotások esetében a torrent remek ingyenes marketing lehetőség; a csillagászati pénzekbe kerülő nézhetetlen fércművekre nézve viszont valóban csapás lehet. Nem hinném, hogy a torrentezés gyakorlata miatt fog összeomlani a hollywoodi filmipar – a sztárok és producerek milliós gázsijából nem lesz minimálbér, az úszómedence melletti aranyberakásos bárpultból nem lesz külvárosi panellakás. De még ha össze is omlik, akkor mi van? Haladni kell a korral, az igényekkel. Ha a vásárlók nem hajlandóak fizetni valamiért, és nincs rá valós piaci igény, akkor az ítélet egyértelmű.

A letöltő mindenféleképpen kockázatot vállal a letöltéssel, hiszen – még abban az esetben is, ha maga a letöltés nem számít bűncselekménynek – az ember jó eséllyel összeszed egy-egy vírust a letöltött fájlokkal. Bár vannak olyan, zárt fájlcserélők (mint pl. a Demonoid), ahol igyekeznek kiszűrni a vírusos tartalmakat, az emberek többsége által használt nyilvános rendszerekben erre nincs lehetőség. A torrentoldalak forgalma ennek ellenére növekszik.

A Pirate Bay elleni perben született ítélet egyik fő célja a megfélemlítés; most minden torrentoldal üzemeltetője szoronghat, hogy ki lesz a következő. Svédországban máris elkezdtek bezárni a torrentoldalak. A szerzői jogok élharcosai ünnepelhetnek, de ha van egy kis sütnivalójuk, tudniuk kell, hogy ez nem több, mint átmeneti győzelem, tüneti kezelés. A torrentezés jelensége fel kellene, hogy hívja a figyelmet a film- és zeneipar irreális áraira, csökkenő színvonalára, a valós piaci igények megváltozására, illetve a jelenlegi jogszabályok elégtelenségére. A jelenleg elterjedt – és a jogvédők által harcosan védelmezett – üzleti modellek és törvények nem teszik lehetővé sem a helyzet elégséges kezelését, sem valamiféle konszenzus kialakítását. A Pirate Bay mellett sokszor és sok helyen rendeztek többezres szimpátia-tüntetéseket, és az ítélet kihirdetése után is több millióan használják az oldalt – ez széles társadalmi támogatottságot jelez, amin érdemes volna elgondolkodni. Nem néhány unatkozó hacker magánakciójáról van szó, hanem széleskörű igényről, aminek oka van, és amit nem lehet egy tollvonással megszüntetni. És amíg igény van, mód is lesz rá; akár az összes torrentoldalt be lehet tiltani, de a fiatal generációk számítástechnikai tudása előbb-utóbb ki fogja alakítani a torrent-rendszer alternatíváját.

Nyilván senki sem várhatja el, hogy minden film, zene, szoftver és játék ingyen a felhasználók rendelkezésére álljon – de azt hiszem, néhány őskommunistába oltott ál-underground figurán kívül senki nem is vár el semmi effélét. A torrentezés védőinek és támadóinak érveiben is sok az igazság, de a tiltás nem megoldás. A jövő az online film- és zenekereskedelemé; a piaci változás sokak számára fájdalmas, de megállíthatatlan. Ha igényes, reális áron kínált kiadványok uralják majd a piacot, és a zene- és filmrajongók nem érzik úton-útfélen átverve magukat, meggyőződésem, hogy néhány lúzeren kívül senki sem fog a letöltéssel bajlódni, ugyanis nem éri meg. Egyelőre azonban mind az igényesség, mind a reális árszabás várat magára, a letöltés és a jogi csatározás pedig folytatódik.

UPDATE

A legújabb agyrém: Minnesotában egy 32 éves, egyedülálló, négy gyermekes anyát a bíróság kétmillió dollárra büntetett, amiért az pár éve letöltött (nem feltöltött, kiadás előtt ellopott, hanem pusztán letöltött) 24 (azaz huszonnégy) zeneszámot az akkor még nagy népszerűségnek örvendő Kazaa oldalról. (LINK)

Ne szépítsük, ettől már konkrétan hánynom kell. Hát ennyire kell az a pénz, polgártársak? És miért nem inkább máglyahalál, vagy villamosszék?

Ezek után valószínűleg akkor is letöltenék, ha azelőtt sosem tettem volna.

Rodrigo Plá: A zóna

Párhuzamos világok


Régóta nem írtam már filmes bejegyzést – egész egyszerűen azért, mert alig láttam olyasmit, amiről kedvem lett volna érdemben írni, lehúzós kritikát meg írtam már eleget. A nyár filmjei különösebb benyomás nélkül tűntek el a süllyesztőben, még a kritikusok által az egekbe dicsért Wall-E is. Most viszont örömmel jelentem, hogy a Mexikó filmes zsenijeiként tisztelt Alejandro Gonzáles Inárritu, Alfonso Cuarón és Guillermo del Torro mellé felsorakozott egy eddig (számunkra) ismeretlen rendező, az uruguayi születésű, Mexikóban élő Rodrigo Plá is, és ismét bebizonyosodott, hogy a fiatal közép-amerikai rendezőkre érdemes odafigyelni. Plá Európában A Zónával debütált, és nem is akárhogyan: a film a Velencei és a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválon is bezsebelt egy-egy díjat, és az itthoni Mexikói Filmfesztiválon is ez az alkotás állt a középpontban. Biztosan akadnak nézők, akik A Zóna lényegi mondanivalóját elcsépeltnek, sablonosnak találják; a magam részéről úgy gondolom, a humánum, az Ingmar Bergman-féle „egyetlen emberi lehetőség” művészi ábrázolása sosem lehet elcsépelt. A Zóna mindenféle hatásvadászattól, olcsó csavaroktól, szívszaggató párbeszédektől mentes, kegyetlenül őszinte film a mai Mexikó sötét oldaláról, a félelemről és önbíráskodásról, és mindenekelőtt arról, hogy nem vagyunk egyenlőek.

Maga az alaphelyzet nemcsak a harmadik világ sokkoló látlelete, de egyben negatív utópia is: egy hatalmas mexikói nyomornegyed közepén szigetként emelkedik egy betonfalakkal, fegyveresekkel és biztonsági kamerákkal őrzött elitváros, a Zóna; az USA jómódú kertvárosait mintázó „állam az államban”. Lakóit speciális törvények védik, földi halandó engedély nélkül be sem léphet a Zóna területére – még a rendőrség sem. Ebbe a lezárt és elszigetelt elitnegyedbe szökik be három suhanc a „kinti világból”, hogy az éj leple alatt lopjanak valamit. A rablás balul sül el: a támadókat rajtakapja a ház egyedülálló, idős – és felfegyverzett - úrnője, aki a pánikszerű dulakodás áldozata lesz. A Zóna biztonsági szolgálata két támadót (és véletlenségből egy biztonsági őrt is) agyonlő – a harmadik behatolónak, a 16 éves Miguelnek azonban sikerül elrejtőznie egy pincében. A Zóna saját szervezésű polgárőrsége a fiú nyomába ered, az ismeretlen, misztifikált „gyilkostól” rettegő zónalakók pedig összezárnak: a kinti világból érkező nyomozó, aki lassan összerakja magában a történteket, a szó szoros és átvitt értelmében is falakba ütközik.
A Zóna egyfelől az igazságot kereső nyomozó drámája, másfelől a Miguelnek segítő zónalakó kamasz, Alejandro fejlődéstörténete. Rodrigo Plának és a forgatókönyvet jegyző Laura Santullonak sikerült mindezt sablonok és papírízű fordulatok nélkül filmre vinnie; a nézőnek gyakran az az érzése támad, hogy nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néz – ezt erősítik az ipari kamerák fel-felvillanó felvételei, az Alejandro kamerájával készített képek, illetve a helyenként alkalmazott kézikamera zaklatott és szubjektív nézőpontja is. Nincsen semmiféle üres morális tanulság, amelyet a film sulykolni próbálna, vagy amelynek kényelmes magasságából a néző ítéletet mondhatna a szereplők felett; A Zóna csupán azt mutatja meg, hogy ennek a két, földrajzilag közeli, valójában azonban hihetetlenül távoli világnak az ütközése elkerülhetetlenül tragédiába torkollik. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, inkább mindenki a saját igazságát keresi. A zónalakók többsége nem hájas, pöffeszkedő újgazdag, hanem a kinti világ katasztrofális körülményei, elharapódzó bűnözése és rendőri tehetetlensége elől menekülő szerencsés kiválasztott, akiket a félelem a tart össze. A rendezett kertek, luxusautók és napfényes otthonok tiszta formái mögül azonban a legrémisztőbb állati ösztönök vérgőzös pofája vicsorog elő: az a primitív, mindenféle emberséget nélkülöző szemlélet, amely a külvilág lakóitól a legalapvetőbb emberi jogokat is elvitatja. Alejandro története sem ígér igazi feloldozást; a fiú szembesül apja tehetetlenségével és megalkuvásával, s végül elhagyja a Zónát, de hogy örökre vagy csak egy rövid időre, sosem tudjuk meg.


Rodrigo Plá filmje a mai Mexikóban játszódik, de ne higgyük, hogy csak annak világáról szól. Valahol ugyanez az ellentét feszül a jómódú nyugati államok és a harmadik világ között (a Zóna és a külvilág ütközése bizonyos értelemben az USA és Mexikó közti határ parabolája); de ha kritikusabb szemmel nézzük, nem húzódik egy hasonlóan mély szakadék a mi társadalmunkban is? Ha van tanulsága Plá filmjének, akkor az az, hogy saját igazságaink sulykolása helyett inkább egy kis empátiára lenne szükség. Igazi megoldás azonban nincs. A szikár, egyszerű és szenvtelen stílus, ami a színészek játékát jellemzi, nem enged teret semmiféle szentimentális egymásra találásnak, és éppen ettől lesz reális. Plá filmje ijesztő történet egy közösségről, amely feláldozza az emberséget a „biztonság” oltárán. A moziban könnyű arra a következtetésre jutni, hogy ez az út a pokolba vezet. Csak aztán vigyázzunk, nehogy mi is ezt az utat válasszuk.

A Zóna mindenkinek kötelező, akit érdekel a filmművészet. Aki még Mexikót is kedveli, annak kétszer.

Trailer