Alekszej Balabanov: A 200-as rakomány (Bádogkoporsó)

Vodkázás a Pokol tornácán

Az orosz (és általában a kelet-európai) filmekből szinte semmi sem jut el hozzánk. A 200-as rakományt egyszer levetítették itthon egy filmfesztiválon Bádogkoporsó címmel, különösebb visszhang nélkül; teljesen véletlenül botlottam ebbe az ellentmondásos, sokak által magasztalt és sokak által szenvedélyesen támadott filmbe.

A rettenetesen brutális, helyenként már-már horrorba forduló történet az orwelli 1984-es évben, a széthullófélben lévő Szovjetunióban játszódik, a forgatókönyv alapjául megtörtént események szolgáltak. Egy illegális vodkafőző tanyáján véletlenül keresztezi egymást egy egyetemi professzor, egy őrült rendőrkapitány, egy seftelő fiatalember és egy bulizni induló fiatal lány útja. A professzor, Artem némi italozás mellett megvitatja a vodkaárus Alekszejjel az élet nagy kérdéseit, a seftelő fiú eszméletlenre issza magát, Zsurov rendőrkapitány pedig elkövet egy gyilkosságot, majd fogjul ejti és szörnyű tortúrának veti alá a védtelenné vált fiatal lányt, Angelikát, aki hiába szeretne hazajutni párttitkár édesapjához. A rendőrség a gyilkosságért Alekszejt tartóztatja le, a fiatal lányt pedig hiába keresik...

Talán két részre vagy fő pillérre bonthatnám a filmet: az egyik fele az Ember (spirituális síknak is nevezhetném), a másik a Rendszer (nevezzük materiális síknak); az előbbit járja körbe a filozófia professzor Artem és a zug-vodkaárus Alekszej egymásnak feszülő két figurája, az utóbbit pedig az őrült Zsurov kapitány és a szerencsétlen Angelika tortúrája.

Az emberi / spirituális vonalnak talán az a kulcsjelenete, amikor Alekszej és Artem beszélgetnek, és egyértelműen kiderül, hogy az alkoholista roncsnak több a sütnivalója és az emberi tartása, mint a tankönyvek szövegeit mindenféle meggyőződés nélkül, ám arisztokratikus felsőbbrendűséggel visszaböfögő egyetemi tanárnak. Van-e Isten és van-e lélek – ennyiben össze lehet foglalni annak a kérdéskörnek a lényegét, ami a film ezen síkján feltárul. Ahogy Alekszej mondja is: „maguk a párttal és Leninnel akarják helyettesíteni Istent”. Érdekes meglátás, valahol tényleg erről (is) szólt a szovjet rendszer, az egyedüli üdvözítőként elfogadott materializmusról, a teljes emberi és spirituális kiüresedésről. Nincs Isten, tehát szabadon lehet gyilkolni és mindenféle erkölcsi felelősség alól kibújni, hiszen semmilyen felsőbb hatalom előtt nem kell felelni a tetteinkért, és nincs lélek, következésképp morál sincs, humánum sincs, empátia sincs, csak egy, ezt erőszakosan helyettesíteni akaró, de teljesen irreleváns elképzelt népközösség, és az azt összetartani hivatott, a valóságtól teljesen elrugaszkodott pártideológia. A „filozófia” professzora nem rosszindulatú, de ostoba és gyáva senki, aki felsőbbrendűségének tudatában természetesnek veszi, hogy neki egy kicsit mindenből több jut, és akinek kicsinyességére és amoralitására egyértelműen fény derül, amikor saját pozíciójára hivatkozva megtagadja a vallomástételt Alekszej perében. Ő bizonyos értelemben tökéletesen megtestesíti azt a „filozófiát”, amit egy ilyen rendszer kitermel magából. Ebből a szempontból Artem tökéletesen a helyén van: lelketlen a filozófia, amit képvisel, és neki magának sincs lelke, ahogy Alekszej mondja róla. A film végén a megtérés mozzanata engem egy kicsit Bergman figuráira emlékeztetett, pl. az Úrvacsora ugrott be róla, bár a figura és a kontextus itt nyilván teljesen más. Ezt a fordulatot lehet szánalmasnak és kicsinyesnek tekinteni, de ugyanígy jelentheti valamiféle megkésett fejlődéstörténet első lépését; ez utóbbi esetben Alekszej halála nem hiábavaló, mert a professzor mégiscsak elindul az istenkeresés útján, és olyan pozitív jellemfejlődésre nyílik lehetősége, amihez eddig hiányzott a brutalitással való személyes találkozás, mint kezdő lökés.

Sokan Balabanov szemére vetették, hogy a film kilátástalanul pesszimista, de ezzel nem értek egyet; szerintem a film a nézőre hagyja a döntést, hogy akkor hát létezik-e Isten és lélek. Nyitva hagyja a kérdést, hogy Artem csak a gyávaságát tetőzi-e egy felsőbb hatalomhoz való meneküléssel, vagy tényleg vár rá valamiféle spirituális megvilágosodás, ön-átértékelés és az igazi humánum megtalálása. Ugyanígy nyitva marad a kérdés, ki volt Alekszej utolsó „látogatója”: Isten, vagy a materializmus szellemében csak a halál utáni semmi? Amikor útban a kivégzés helyére elhaladnak egy ablakon beszűrődő vékony fénysugár mellett, Alekszej felnéz, felnevet és azt mondja: „nemsokára minden megváltozik majd”. A néző dönti el, mit lát emögött: a Tükör által homályosan elmebajos hősnőjének lelkesedését, akinek az istenéről végül kiderül, hogy egy pókszerű szörnyeteg, vagy Andrej elszántságát, aki Tarkovszkij Nosztalgiájának utolsó jelenetében a kezével óvott gyertyalángot viszi át a hideg víz felett? Minden ellentmondásosságuk ellenére Alekszej és a felesége, Antonina a film pozitív figurái, akikkel Balabanov mintha csak azt akarná kommunikálni, hogy egy ilyen velejéig romlott rendszerben ez a hétköznapi emberi hősiesség lemagasabb szintje, ennél több nem realizálható, mert itt nincs szükség se hősökre, se mártírokra, se emberségre vagy emberi gondolatra. Igenis lehetséges a filmnek egy optimista olvasata: mégiscsak van Isten és van lélek, a gonosz valamiképpen megbűnhődik, Artem végül felfog valamit abból, ami körülötte történik, és talán a szerencsétlen Angelika is képes lesz még egyszer emberhez méltó életet élni – végül is túlélte a szörnyűséget. Balabanov saját bevallása szerint a film a felebaráti szeretetről szól (vagy inkább annak a hiányáról és a lehetőségeiről egy ilyen végletesen kifordult világban). Hiába brutális és könyörtelen ez a film, bizonyos értelemben Tarr Béla Kárhozata például sokkal pesszimistább.

Balabanov ezzel az emberi-spirituális vonallal állítja párhuzamba a nagybetűs Rendszer leképezését a film másik, általam materialista síknak keresztelt szálán, és a tragikum a kettő találkozási pontjában sűrűsödik össze. Zsurov kapitány és az anyja a film két igazán ijesztő karaktere, talán éppen azért, mert nincs bennük igazi emberi gonoszság. A maguk módján próbálnak megfelelni annak a szerepnek, amit magukra vonatkozóan kötelezőnek éreznek; Zsurov valami kifordult, beteg módon megpróbál szerető fiú és jó férj lenni, mint ahogy az anyja is próbál kommunikálni a „menyével”, az ágyhoz bilincselt Angelikával. Őket inkább a Rendszer már-már absztrakció szintjére emelt megtestesüléseinek lehet tekinteni, embernek semmiképp, így a döntéseik sem emberi döntések. Számukra semmiféle megváltás vagy segítség nem létezik, ők egy másik, teljeséggel nem-emberi dimenzióban léteznek (lehet, hogy a materiális sík éppen azért nem-emberi, mert az ember nem létezhet spiritualitás nélkül?) – és éppen ők jelentik a központi ideológia fő „fogyasztóit”. Angelika tortúrája és a szegény vietnami segédmunkás meggyilkolása magába sűríti mindazt, amit a Hatalom a 20. században tett a kiszolgáltatott orosz kisemberrel; ezért nem is érzem igazán gyomorforgatónak vagy perverznek a film ezen vonalát, mert sokkal inkább metaforikus, mint szó szerint értendő. A mindenfajta lélektől megfosztott, pusztán materiális struktúrában semminek sincs becsülete és tisztelete, se a női ártatlanságnak, se a fiatalságnak, se a halottaknak, hiszen a becsület és a tisztelet a materiális valósággal nem kompatibilis fogalmak; és mindenhonnan valami sunyi hazugság acsarkodik, hiszen az igazság sem fogható meg materiális síkon. A szenvedéstől pedig semmi sem menthet meg; még a pártbizottsági elnök családja sem védett a rendszert átható erőszaktól és a tragédiától.

Ha elfogadjuk a film kettébontását az Emberre és a Rendszerre, érdekes felhangot kap az a rövid jelenet, amikor Zsurov kapitány és Alekszej találkozik a börtönben. Igazából sosem derül ki, hogy mi történt annak idején kettejük között, és miért fogadja el Alekszej a sorsát. Nekem az jutott eszembe, olyan ez, mintha az ember találkozna annak a rendszernek a megtestesülésével, amit végső soron ő hozott létre, és a ki nem mondott szörnyű titok pontosan az, hogy a lelketlen és gyilkos rendszert az ember találta ki, ő működteti és ő ül a hatalom gépezetében. A kettő elválaszthatatlanul összefonódik, de a Rendszer mégiscsak leválik az Emberről, és tényleg mintha megtestesülne, önálló életre kel. Az orosz kisember kiszabadult a cárizmus és a több évszázados elnyomás börtönéből, mint annak idején Alekszej, majd mit sem sejtve paktumot kötött az ördöggel, egy jobb sorsra érdemes ideológiát felhasználva életre hívta és „felnevelte” Lenint, a Tanácsköztársaságot, a Szovjetuniót, a vörösterrort, a sztálini rémuralmat és népirtást, és ezáltal újra börtönbe zárta és szenvedésre ítélte saját magát. Érdekes kérdés az is, hogy mi a fenét keres a rendőrkapitány Alekszej tanyáján a film első felében, hiszen ez a két figura annyira taszítja egymást, hogy semmiképpen sem tekinthetők barátoknak. Persze logikus az érvelés, hogy Zsurov valamiképpen fedezte Alekszej illegális vodkaüzletét, és a másik éppen ezért lekötelezettje, de szerintem van ebben valamiféle szándékolt metaforikus felhang: a spirituális csapdába került orosz kisember iszogat a tanyáján, az általa kinevelt és rajta túlnőtt szörnyeteg Rendszer pedig apatikus pofával néz be az ablakon...

A film tömény, afféle esszencia, és ennek megfelelően néhol túlzónak hat. Külön tanulmányt érdemelne a környezet, a helyszínek (Leninszk városa önmagában jelkép), a valamikor nálunk is „létező” szocializmus lepusztult lakásai, útjai, járművei, az ócskaság, a lehordottság. Egyik szereplő sem karikatúra, mégis karikatúrái egy kor polgárainak, akik a mindennapi csendes megőrülés és a delirium tremens határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Balabanov azt mondta egy interjúban, azért érezte szükségét egy ilyen filmnek, mert a mostani Oroszországban ijesztő mértékben feltámadt a nosztalgia a szovjet rendszer képzelt létbiztonsága után, és ilyenkor a művész feladata felrázni a nézőt az amnéziából. Érdekes, hogy a filmhez írt internetes kommentekben jópáran írták, hogy Oroszország eldugott részein még mindig hasonló állapotok uralkodnak – ha nincs is ilyen jellegű pártállami elnyomás, az emberek pontosan ugyanilyen anyagi és szellemi szegénységben, alkoholizmusban és totális kiüresedettségben élnek. Igazából nem vagyok róla meggyőződve, hogy a magyar vidéken nem találnánk-e ehhez hasonló figurákat. A filmben feltűnő fiatal generáció, az üzletelgető Valera képében, tulajdonképpen a rendszerváltás után hirtelen meggazdagodó, korrupt vállalkozó / üzletember réteget és maffiát vetíti előre; ő igazából sem az emberi, sem a rendszert bemutató szálhoz nem kötődik, csak céltalanul lötyög a kettő között.

Érdekes volt utánaolvasni egy kicsit a film fogadtatásának; az orosz kritikusok nagyon magasztalták (bár a brutalitást helyenként szóvá tették), azonban úgy tűnik, a nyugat-európai és amerikai kritikusok meglepő módon egész egyszerűen nem értették, miről szól a film. Nem látták és nem érezték át mögötte azt a hideglelős történelmi tapasztalatot, ami a világnak ezen a felén még a fiatalabb generációkban is él – olyasmi ez, mint a gyomorgörcs, amit a határhoz közeledve érzünk, hiába tudjuk, hogy nem fognak visszafordítani vagy lehúzni a vámon. Egy nyugati ezt sosem érti meg, számukra ez vagy a végletekig eltorzított parabola, vagy a távoli és egzotikus kommunizmus vérgőzös képe, de semmiképpen sem a valóságra nézve releváns tanmese. Volt olyan amerikai kritikus is, aki egyenesen azt hitte, ez valami fekete komédia (mondjuk ehhez már gyengeelméjűnek kell lenni szerintem, bár tény, hogy a film alá vágott, a korszak hazug és hipokrita populáris kultúráját megjelenítő slágerzenék elég abszurd hatást keltenek helyenként). Az értetlenség mindenesetre általános volt. Érdekes viszont, hogy valaki felvetette, a film William Faulkner 1931-es, Szentély c. regényét követi nagy vonalakban, legalábbis az első 40 percben, vagyis az alapanyagban ott van (vagy inkább akár ott is lehet, mert szerintem az utalás nem ennyire egyértelmű) a 30-as évek Amerikája.

Aki bírja a kemény filmeket, szánjon rá másfél órát. Ennek a filmnek a képeit nehezen veri ki a fejéből az ember.

Груз 200(Cargo 200)
színes orosz film, 89 perc, 2007
rendezte: Alekszej Balabanov
forgatókönyv: Alekszej Balabanov
szereplők: Leonyid Gromov, Alekszej Szerebrjakov, Leonyid Bicsevin, Alekszej Polujan, Jurij Sztyepanov, Agnija Kuznyecova, Natalia Akimova