Újabb hosszú és kényszerű hallgatás után örömmel jelenthetem, megvan a nyár nagy meglepetése. Nem vártam különösebben jó mozit, amikor rászántam magam, hogy megnézzem a District 9-t – az előzetesek alapján amolyan aprítós sci-finek tűnt, számítógépes játékok képi világát idéző csihi-puhinak, amiben vannak kommandósok, atomrakéták, űrlények, zombik, talán még nácik is, és ha most vesz pattogatott kukoricát, 10% kedvezményt kap. Tévedtem. A District 9, Neill Blomkamp legelső játékfilmje, ügyesen felépített, komor és komoly film, komor és komoly dolgokról.
A történet alapjául a dél-afrikai születésű rendező saját rövidfilmje, az Alive in Joburg szolgált, amely szinte a District 9 trailere is lehetne. Ebben a 2005-ös kisfilmben földönkívüliek jelennek meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az idegeneket elűzték anyabolygójukról, de a Földön sem járnak túl sok szerencsével: néhány fegyveres összetűzés és etnikai konfliktus után gettókba kényszerülnek, az emberi társadalom pedig kiveti és megbélyegzi őket, legyenek bármilyen békések és ártalmatlanok is. A dokumentarista eszközökkel leforgatott kisfilmben megszólaló interjúalanyok, akik az űrből érkezett különös idegenekkel kapcsolatos félelmeikről és ellenérzéseikről vallanak a kamerának, valójában nem színészek, még csak nem is statiszták. Neill Blomkamp valódi interjúk részleteit használta fel, amelyekben a köztársaság hús-vér polgárai az országban lakó zimbabwei menekültekről beszélnek. A két kontextus felcserélhetősége önmagában is sokkoló tény
.Blomkamp: Alive in Joburg
A District 9 ennek a kisfilmnek a továbbgondolt és kibővített változata. Sokan, sokszor és sokféleképpen filmre vitték már az emberiség első találkozását idegen civilizációkkal, de úgy, mint Neill Blomkamp, nemigen. Nincs sem könnyes összeborulás, világbéke és vörös szőnyeg, sem minden elsöprő atomháború, és nem is egy technikailag magasan az ember felett álló faj érkezik a Földre, hogy leigázza azt. Sosem derül ki, miért sodródik az idegen hajó éppen Johannesburgba, de egy technikai malőr miatt nem tud többé felszállni; utasai betegek, alultápláltak, és sokkal inkább tűnnek menekülteknek, semmint egy szigorú hierarchiára épülő idegen társadalom diplomáciai küldöttségének. Az emberiség reakciója pedig nem a békés befogadás, és nem is a hívatlan látogatók halomra ölése: az idegenek számára hatalmas menekülttábor épül, a District 9 (9-es Körzet), amit szigorúan őriznek, s ahol a megfelelő élelmiszert, orvosi ellátást és lakhelyet nélkülöző idegenek lassan olyanná válnak, mint az állatok. Filmünk „főhőse” (vagy inkább antihőse) egyike azon hivatalnokoknak, akiknek feladata a bűnözők és illegális fegyverkereskedők által uralt nyomornegyed felszámolása, és az idegenek deportálása egy másik, „megfelelőbb” helyre (amely, mint megtudjuk, nem sokban különbözik egy koncentrációs tábortól).
Innentől kezdve, azt mondhatnánk, ez a sci-fi nem sci-fi. Teljesen mellékes, hogy jelen esetben űrlényekről van szó, a film az emberi kegyetlenségről szól; arról, milyen képlékeny és önkényes a határ, ami a szabadságjogok által védett embert és a jogtalan, megvetett nem-embert elválasztja. A District 9-ban nem történik semmi olyasmi, amit ne láttunk volna az emberi történelem során a maga szörnyűségében megmutatkozni: az idegenek látogatása nem a történelem új korszakát jelzi, hanem éppen hogy a megújulásra, a kompromisszumra való képesség évezredes hiányát igazolja újra. Az értelmes idegenek elkerítése, nyomorban és jogtalanságban tartása semmiben sem különbözik az apartheidtól, a zsidóüldözéstől vagy éppen a romák szegregációjától. (Egyértelmű az utalás a hírhedt fokvárosi District 6-re, ahonnan 1968 és '82 között 60 ezer embert telepítettek ki erőszakkal, miután a zónát a dél-afrikai kormány a fehéreknek fenntartott területté nyilvánította.) Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley), a gerinctelen, gyáva és puhány kishivatalnok, akinek sorsát végigkísérjük, megtestesíti azt az arisztokratikus felsőbbrendűséget, pökhendiséget, undorral vegyes kegyetlenséget, és az empátia teljes hiányát, amellyel a jómódúak és kivételezettek fordulnak a jogtalanok, szegények és elesettek felé. A film nem állítja egyértelműen, hogy ez volna a tipikus emberi viselkedés, de világos, hogy az alkotóknak meglehetősen pesszimista víziójuk van az emberről mint fajról: gyakorlatilag egyetlen rokonszenves emberi figurával sem találkozunk, sőt, még emberinek nevezhető érzelmekkel sem (hacsak Wikus önsajnálatát nem tekintjük annak). A humánum maradványait és a normálisnak nevezhető kötődéseket ad absurdum éppen hogy az idegenek jelenítik meg.
Amikor Wikus egy fatális véletlen folytán maga is elkezd idegenné alakulni, a saját bőrén kell megtapasztalnia az üldözöttséget és megvetettséget. Mint ahogyan az előre borítékolható, bizonyos körök szeretnék rátenni a kezüket az idegenek fegyvereire, ám ez áthághatatlan akadályba ütközik, az idegenek biotechnológiára épülő fegyverei ugyanis csak az ő DNS-ükkel kölcsönhatásban képesek működni, az ember számára használhatatlanok. A hibriddé alakuló Wikus innentől kezdve a döntéshozók szemében csupán egy felbecsülhetetlen értékű fegyvergyártási technológia alapanyaga, akit kis híján fel is trancsíroznak, de egy kis szerencsével sikerül megszöknie, és az egyetlen hely, ahová menekülhet, az idegenek nyomornegyede. Itt aztán megtapasztalja, milyen bujkálni, tehénfejet és macskaeledelt enni, fegyverkereskedő barbárokkal üzletelni, és – ironikus módon – átalakulásával párhuzamosan kezd benne felcsillanni az emberség szikrája.
Nagy erénye a filmnek, hogy nem esik a banális katarzisok csapdájába, és nem válik hiteltelen morális tanmesévé. Wikus nem változik meg gyökeresen az élmény hatására, nem lesz belőle mindenre elszánt „idegenjogi aktivista” vagy erkölcsi meggyőződésből cselekvő hős; gyáva féreg marad, aki kényszerből és félelemből cselekszik akkor is, amikor az idegeneknek segít. Bár a történet vége felé azért kapunk némi CGI-os lövöldözést és robotosdit (Peter Jackson, a film producere eredetileg a Halo nevű videójáték adaptációját szerette volna filmen viszontlátni, de szerencsére lemondott a projektről), a District 9 nem untat felesleges technológiai halandzsával és sallangokkal, és a néhány akciófilmbe illő jelenet, bár kicsit oda nem illőnek tűnik, nem is üti agyon a film alapvetően dokumentarista jellegét és a valószerűség illúzióját. A zaklatott kézikamerát néha ipari kamerák felvételei szakítják meg; a dialógusok egy részét nem írták meg előre, hanem a színészek improvizációs képességeire bízták; az idegenek lakhelyét bemutató felvételek pedig egy nemrég elhagyott valódi nyomornegyedben készültek, Johannesburg Soweto negyedében. A film éppen attól lesz egyedi, hogy Blomkamp kiemeli a történetet a science fiction műfajában megszokott keretek közül és képi világból; bár az ál-dokumentumfilmes eszközök nem feltétlenül idegenek a műfaj számára (a legtöbb, kapcsolatfelvételről szóló sci-fiben láthatunk legalább egy kétperces álriportot), a valószerűség ezen fajta illúziója az.
Amit felróhatnánk Blomkamp filmjének, az éppen hogy a történet lényegéből fakad. Az űrlények túlságosan emberszerűek, intelligenciájuk emberi intelligencia. Maga a rendező úgy nyilatkozott, kezdetben szerette volna kevésbé antropomorf űrlényekkel benépesíteni a filmbéli szegénynegyedet, de rá kellett ébrednie, hogy a nézők többsége csak egy többé-kevésbé antropomorf lénnyel képes azonosulni. Mondhatnánk azt is, hogy a kegyetlen emberi szereplők brutalitása helyenként eltúlzott – ez talán csak nézőpont kérdése. Ha nagyon akarjuk, még egy icipici szentimentális felhangot is találhatunk a történetben (mint ezt némely kritikusok a rendező orra alá is dörgölték). De szerintem nem érdemes. A District 9 azon filmek közé tartozik, amiknek sok mindent megbocsátunk, és amikben felesleges hibákat, logikai bakugrásokat és elnagyolt részleteket keresnünk, mert mindez teljesen mellékes. Nyilván máshogyan reagál egy ilyen filmre az, aki a saját bőrén tapasztalta a filmben megjelenített tragédiát, mint az, aki csak a híradó képkockáiról vagy az újság lapjairól ismeri a történelem ezen szégyenletes fejezeteit. Ez a film megérdemli, hogy szőrszálhasogatás és üres okoskodás nélkül nézzük. Lehet fanyalogni és utálkozni, de a tény tény marad: Blomkamp filmje meglepő eszközökkel, provokatív és mellbevágó módon hívja fel a világ figyelmét egy nagyon is létező problémára, amely nem ért véget a dél-afrikai apartheid eltörlésével. Csak egy kicsit körül kell nézni: az idegenek ott laknak a sarkon túl.
District 9, színes amerikai sci-fi, 112 perc
rendezte: Neill Blomkamp
forgatókönyv: Neill Blomkamp és Terri Tatchell
