színes orosz film, 89 perc, 2007
rendezte: Alekszej Balabanov
forgatókönyv: Alekszej Balabanov
szereplők: Leonyid Gromov, Alekszej Szerebrjakov, Leonyid Bicsevin, Alekszej Polujan, Jurij Sztyepanov, Agnija Kuznyecova, Natalia Akimova
Felpörgőben van az orosz filmipar. Az Éjszakai őrség és Nappali őrség viharos sikere után 2008-2009-ben leforgatták a Sztalker alaptörténetét is jegyző Sztrugackij-fivérek egyik regényéből, a Lakott szigetből készült nagyszabású, kétrészes sci-fit. A film orosz viszonylatban eddig sosem látott költségvetést kapott: 40 millió dollárt (összehasonlításképpen: a Wachowski fivérek 68 millióból forgatták a Mátrix trilógia első részét), és igen nagy érdeklődés övezte hazájában. Ennek ellenére nemzetközi publicitást alig kapott, és csak találgatni lehet, hogy a magyar mozikba is eljut-e egyszer.
A 22. századi Földön az emberek utopisztikus társadalomban élnek, amelyet megszabadítottak a háborúktól, terrorizmustól, éhségtől és szegénységtől – és ezáltal a konfliktusok kezelésének tapasztalatától is. A galaxis többi részén azonban az emberi vagy humanoid kolóniák különféle úton járnak és különféle módon alakítják saját történelmüket. A fiatal, teljességgel naiv földlakó, Maxim Kammerer egy véletlen folyamán csöppen bele egy atomháborúk által sújtott kis bolygó paranoid katonai diktatúrájába, ahol mindent az erőszak és a félelem ural. A hatalom birtokosai, a névtelenségbe burkolózó „Ismeretlen Atyák” az idegrendszerre ható sugárzással kontrollálják a teljes tudatlanságban tartott, bábként mozgatott állampolgárokat. Vannak néhányan, akikre a sugárzás általi manipuláció nem hat, viszont rettenetes fájdalmat éreznek a sugaraktól – ők a számkivetettek, „elfajzottak”, a rendszer ellenségei, akiket a hatóságok könyörtelenül üldöznek. Az uralkodó elit tagjai, a miniszterek küldönceitől a minden és mindenki felett álló „Papáig”, természetesen mind efféle elfajzottak, csak a közvélemény elől ezt eltitkolják.
Maxim eleinte mosolygó értetlenséggel nézi, mi történik körülötte; összebarátkozik egy becsületes, de a dolgok valós természetéről mit sem tudó gárdistával és annak kedves, de zseniálisnak szintén nem nevezhető húgával; majd ő maga is a rendszerhű gárdában köt ki, hogy végül aztán úgy döntsön, mégis inkább a rezsimet támadó ellenállók között a helye. Miután azonban fény derül rá, hogy a földlakó szervezete teljesen immunis a társadalmat irányító sugárzásra, Maxim után megindul a hajtóvadászat. A velejéig korrupt rezsim két kulcsfigurája próbálja megkaparintani Maximot és mindazt, amit a képességei jelentenek: az egyikük az államügyész, Agyas, egy ravasz, élveteg gazember, a manipuláció nagymestere (akit maga a rendező, Bondarcsuk alakít); a másik pedig a rideg és kiismerhetetlen Vándor, a Különleges Kutatások Minisztériumának vezetője és a „Papa” egyszemélyes kivégzőosztaga.
A Sztrugackij testvérek által megálmodott kifordított világ sok érdekes kérdést feszeget. A legfontosabb talán a később a Star Trekben ismételgetett elsődleges irányelv kérdése: van-e hozzá jogunk, hogy bevatkozzunk egy másik kultúra, egy, a miénktől eltérő történelem folyamatába, és a saját ideáljaink szerint formáljuk át azt? Létezhetnek-e világokon átívelő eszmények, amiket minden emberi kultúrának követnie kell, vagy minden ideálunk csak egy adott történelmi helyzet szülte konstrukció? Mi a fontosabb: megajándékozni a tömegeket egy olyan szabadságeszmével, amelynek mibenléte és jótéteménye számukra még ismeretlen, vagy a lehetőségekhez mérten keresni a legkevesebb áldozattal járó utat, még ha az a status quo több évtizedes fennmaradását jelenti is? Érdekes felhangot ad a filmnek Bondarcsuk állítólagos politikai állásfoglalása: a rendező a Kasparov.ru internetes újság beszámolója szerint kifejezetten a mai orosz viszonyokra vonatkoztatható tanmeseként kezelte a filmet, utalva a média szabadságának korlátozására és az erőteljes propagandára; később azonban a rendező határozottan cáfolta, hogy efféle kijelentéseket tett volna, és inkább az USÁ-t nevezte meg a film paranoiás fordított világához leginkább hasonló államként. (Meg kell jegyeznünk, Bondarcsuk tagja az Egységes Oroszország pártnak, és a film állami támogatással készült.) Ebben a nyilatkozatban (már ami igaz belőle) minden bizonnyal volt némi provokatív és figyelemfelkeltő szándék, mindenesetre sokat elmond a történet politikai utalásairól, hogy a film alapjául szolgáló regény 1971-ben csak igen tüzetes cenzúra után jelenhetett meg (a cenzorok szerint túlságosan egyértelműek voltak a sztálini rendszerrel vont párhuzamok), és később az előzetes engedélyezés ellenére mégis betiltották.
A Lakott sziget filmnyelve hasonlít ugyan Hollywoodra, mégis idegen tőle. A szerkesztés néhol döcög, a könyvet nem ismerő néző néha egy-egy pillanatra elveszti a fonalat, és be kell vallanom, szívesebben láttam volna a vásznon kevesebbet a nagy szemekkel pislogó Julia Sznigirből és többet a sötéten vérprofi Alekszej Szerebrjakovból (amely véleményemmel alighanem egyedül maradok), de mindezzel együtt is csak örülni tudok ennek a tökéletlen, de a maga módján szépen kidolgozott, súlyos képekből építkező filmnek. Olvastam jópár csalódott véleményt, sokan a Sztalker emelkedett képsorait, absztrakt szépségét hiányolták a Lakott szigetből; a Sztalker személyes kedvencem, és elismerem, elkerülhetetlen a két adaptáció összevetése, mégsem hiszem, hogy a szigorú összehasonlítás jogos volna. Ez a film teljesen más céllal készült, más eszközökkel operál, és más közönséget céloz meg. Tarkovszkij az Andrej Rubljovval, a Solaris-szal, a Tükörrel és a szovjet filmgyártás bejáratott forrásaival a háta mögött megtehette, hogy átgondolt, hosszú és aprólékos munkával megalkossa a filmtörténet egyik gyöngyszemét, Fjodor Bondarcsuk azonban egy más filmtörténeti korszak teljesen más elvárásai és kihívásai elé nézett. A film gyenge pontjai éppen abból erednek, hogy kényszerből egyensúlyozni próbál a modern kasszasikerekkel szemben támasztott elvárások és a könyvhöz való hűség között. Feszesebbre lehetett volna vágni néhány jelenetet, néha kicsit sok az akcióból, jobban esne néhány súlyos, pattanásig feszült párbeszéd, vagy inkább csak néznénk a város szürreális képeit és arcait, de mindezzel együtt szerencsére nem állíthatjuk, hogy a film belefulladna egy öncélú robbantássorozatba vagy rózsaszín szerelmi szálba, és meglepetésekből is akad bőven.
Érdekes, hogy a Lakott szigetet annak a filmes műfajnak a keretein belül kritizálják sokan, aminek éppen hogy ad egy pofont. A rengeteg elismerő szó mellett sok negatív kritikát is kapott a film, sokan az amerikai sci-fik gyenge másolatának bélyegezték, és kifogásolták az effektek minőségét és mennyiségét. Tény, hogy sok minden visszaköszön itt, a Mátrixtól kezdve a Dark Cityn át a Szárnyas Fejvadászig; és igen, visszaköszönnek sablonok is. Az a néhány műfaji sablon azonban, amit Bondarcsuk felvonultat, nem csak az amerikai filmipar szolgai másolásaként értelmezhető, hanem iróniaként is – én inkább erre szavaznék. Ez a sztori nem a mindenre elszánt ifjú hősről szól, aki kék szemmel és hibátlan mosollyal hordozza körbe a forradalom zászlaját. Ez is egy lehetséges olvasat, de felületes. A főhős nem hős, és nem megy a mennybe, mint Bruce Willis egy szellőzőrendszerben végrehajtott atlétatrikós performansz után, amikor megérkezik a mentőautó, a rendőrfőnök és a régen látott feleség. A Lakott sziget zárójelenete és a történet végkicsengése sokkal inkább keserűen cinikus, semmint pátosszal teli: a könnyes szemű barátnőjét hollywoodi mintára ölelgető idealista forradalmár gratulálhat magának a kitörő anarchia, megtorlás és éhínség eljövendő halálos áldozataihoz, és kis híján megöli az egyetlen embert, aki képes lett volna segíteni neki nagyratörő tervei ésszerű megvalósításában. (Érdemes kézbe venni a film alapjául szolgáló regény folytatását, a Bogár a hangyabolybant – ebben újra találkozunk Maxim Kammererrel, de hogy milyen minőségben, nem árulom el, tessék elolvasni.)
Akárhogy legyen is, Fjodor Bondarcsuk filmje egyvalamit gyönyörűen bizonyít: semmi olyat nem tudnak Hollywoodban, amit ne tudnának másutt. Sőt. A Lakott szigetnek kétségtelenül vannak hibái (ha a kezembe nyomnának pár millió dollárt, valószínűleg én is másként csinálnám meg), de vannak elvitathatatlan érdemei; például hogy szélesebb közönséggel is megismerteti a science fiction irodalom egyik alapművét. A film oroszországi sikerén fölbuzdulva a Galaktika kiadó megjelentette az eredeti, sokáig hazánkban is betiltott regényt magyar fordításban; a regény egy részlete online is olvasható. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Hogy a történetben ki a jó, ki a rossz és ki a csúf, azt pedig mindenki döntse el maga.
Újabb hosszú és kényszerű hallgatás után örömmel jelenthetem, megvan a nyár nagy meglepetése. Nem vártam különösebben jó mozit, amikor rászántam magam, hogy megnézzem a District 9-t – az előzetesek alapján amolyan aprítós sci-finek tűnt, számítógépes játékok képi világát idéző csihi-puhinak, amiben vannak kommandósok, atomrakéták, űrlények, zombik, talán még nácik is, és ha most vesz pattogatott kukoricát, 10% kedvezményt kap. Tévedtem. A District 9, Neill Blomkamp legelső játékfilmje, ügyesen felépített, komor és komoly film, komor és komoly dolgokról.
A történet alapjául a dél-afrikai születésű rendező saját rövidfilmje, az Alive in Joburg szolgált, amely szinte a District 9 trailere is lehetne. Ebben a 2005-ös kisfilmben földönkívüliek jelennek meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az idegeneket elűzték anyabolygójukról, de a Földön sem járnak túl sok szerencsével: néhány fegyveres összetűzés és etnikai konfliktus után gettókba kényszerülnek, az emberi társadalom pedig kiveti és megbélyegzi őket, legyenek bármilyen békések és ártalmatlanok is. A dokumentarista eszközökkel leforgatott kisfilmben megszólaló interjúalanyok, akik az űrből érkezett különös idegenekkel kapcsolatos félelmeikről és ellenérzéseikről vallanak a kamerának, valójában nem színészek, még csak nem is statiszták. Neill Blomkamp valódi interjúk részleteit használta fel, amelyekben a köztársaság hús-vér polgárai az országban lakó zimbabwei menekültekről beszélnek. A két kontextus felcserélhetősége önmagában is sokkoló tény
.A District 9 ennek a kisfilmnek a továbbgondolt és kibővített változata. Sokan, sokszor és sokféleképpen filmre vitték már az emberiség első találkozását idegen civilizációkkal, de úgy, mint Neill Blomkamp, nemigen. Nincs sem könnyes összeborulás, világbéke és vörös szőnyeg, sem minden elsöprő atomháború, és nem is egy technikailag magasan az ember felett álló faj érkezik a Földre, hogy leigázza azt. Sosem derül ki, miért sodródik az idegen hajó éppen Johannesburgba, de egy technikai malőr miatt nem tud többé felszállni; utasai betegek, alultápláltak, és sokkal inkább tűnnek menekülteknek, semmint egy szigorú hierarchiára épülő idegen társadalom diplomáciai küldöttségének. Az emberiség reakciója pedig nem a békés befogadás, és nem is a hívatlan látogatók halomra ölése: az idegenek számára hatalmas menekülttábor épül, a District 9 (9-es Körzet), amit szigorúan őriznek, s ahol a megfelelő élelmiszert, orvosi ellátást és lakhelyet nélkülöző idegenek lassan olyanná válnak, mint az állatok. Filmünk „főhőse” (vagy inkább antihőse) egyike azon hivatalnokoknak, akiknek feladata a bűnözők és illegális fegyverkereskedők által uralt nyomornegyed felszámolása, és az idegenek deportálása egy másik, „megfelelőbb” helyre (amely, mint megtudjuk, nem sokban különbözik egy koncentrációs tábortól).
Innentől kezdve, azt mondhatnánk, ez a sci-fi nem sci-fi. Teljesen mellékes, hogy jelen esetben űrlényekről van szó, a film az emberi kegyetlenségről szól; arról, milyen képlékeny és önkényes a határ, ami a szabadságjogok által védett embert és a jogtalan, megvetett nem-embert elválasztja. A District 9-ban nem történik semmi olyasmi, amit ne láttunk volna az emberi történelem során a maga szörnyűségében megmutatkozni: az idegenek látogatása nem a történelem új korszakát jelzi, hanem éppen hogy a megújulásra, a kompromisszumra való képesség évezredes hiányát igazolja újra. Az értelmes idegenek elkerítése, nyomorban és jogtalanságban tartása semmiben sem különbözik az apartheidtól, a zsidóüldözéstől vagy éppen a romák szegregációjától. (Egyértelmű az utalás a hírhedt fokvárosi District 6-re, ahonnan 1968 és '82 között 60 ezer embert telepítettek ki erőszakkal, miután a zónát a dél-afrikai kormány a fehéreknek fenntartott területté nyilvánította.) Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley), a gerinctelen, gyáva és puhány kishivatalnok, akinek sorsát végigkísérjük, megtestesíti azt az arisztokratikus felsőbbrendűséget, pökhendiséget, undorral vegyes kegyetlenséget, és az empátia teljes hiányát, amellyel a jómódúak és kivételezettek fordulnak a jogtalanok, szegények és elesettek felé. A film nem állítja egyértelműen, hogy ez volna a tipikus emberi viselkedés, de világos, hogy az alkotóknak meglehetősen pesszimista víziójuk van az emberről mint fajról: gyakorlatilag egyetlen rokonszenves emberi figurával sem találkozunk, sőt, még emberinek nevezhető érzelmekkel sem (hacsak Wikus önsajnálatát nem tekintjük annak). A humánum maradványait és a normálisnak nevezhető kötődéseket ad absurdum éppen hogy az idegenek jelenítik meg.
Amikor Wikus egy fatális véletlen folytán maga is elkezd idegenné alakulni, a saját bőrén kell megtapasztalnia az üldözöttséget és megvetettséget. Mint ahogyan az előre borítékolható, bizonyos körök szeretnék rátenni a kezüket az idegenek fegyvereire, ám ez áthághatatlan akadályba ütközik, az idegenek biotechnológiára épülő fegyverei ugyanis csak az ő DNS-ükkel kölcsönhatásban képesek működni, az ember számára használhatatlanok. A hibriddé alakuló Wikus innentől kezdve a döntéshozók szemében csupán egy felbecsülhetetlen értékű fegyvergyártási technológia alapanyaga, akit kis híján fel is trancsíroznak, de egy kis szerencsével sikerül megszöknie, és az egyetlen hely, ahová menekülhet, az idegenek nyomornegyede. Itt aztán megtapasztalja, milyen bujkálni, tehénfejet és macskaeledelt enni, fegyverkereskedő barbárokkal üzletelni, és – ironikus módon – átalakulásával párhuzamosan kezd benne felcsillanni az emberség szikrája.
Nagy erénye a filmnek, hogy nem esik a banális katarzisok csapdájába, és nem válik hiteltelen morális tanmesévé. Wikus nem változik meg gyökeresen az élmény hatására, nem lesz belőle mindenre elszánt „idegenjogi aktivista” vagy erkölcsi meggyőződésből cselekvő hős; gyáva féreg marad, aki kényszerből és félelemből cselekszik akkor is, amikor az idegeneknek segít. Bár a történet vége felé azért kapunk némi CGI-os lövöldözést és robotosdit (Peter Jackson, a film producere eredetileg a Halo nevű videójáték adaptációját szerette volna filmen viszontlátni, de szerencsére lemondott a projektről), a District 9 nem untat felesleges technológiai halandzsával és sallangokkal, és a néhány akciófilmbe illő jelenet, bár kicsit oda nem illőnek tűnik, nem is üti agyon a film alapvetően dokumentarista jellegét és a valószerűség illúzióját. A zaklatott kézikamerát néha ipari kamerák felvételei szakítják meg; a dialógusok egy részét nem írták meg előre, hanem a színészek improvizációs képességeire bízták; az idegenek lakhelyét bemutató felvételek pedig egy nemrég elhagyott valódi nyomornegyedben készültek, Johannesburg Soweto negyedében. A film éppen attól lesz egyedi, hogy Blomkamp kiemeli a történetet a science fiction műfajában megszokott keretek közül és képi világból; bár az ál-dokumentumfilmes eszközök nem feltétlenül idegenek a műfaj számára (a legtöbb, kapcsolatfelvételről szóló sci-fiben láthatunk legalább egy kétperces álriportot), a valószerűség ezen fajta illúziója az.
Amit felróhatnánk Blomkamp filmjének, az éppen hogy a történet lényegéből fakad. Az űrlények túlságosan emberszerűek, intelligenciájuk emberi intelligencia. Maga a rendező úgy nyilatkozott, kezdetben szerette volna kevésbé antropomorf űrlényekkel benépesíteni a filmbéli szegénynegyedet, de rá kellett ébrednie, hogy a nézők többsége csak egy többé-kevésbé antropomorf lénnyel képes azonosulni. Mondhatnánk azt is, hogy a kegyetlen emberi szereplők brutalitása helyenként eltúlzott – ez talán csak nézőpont kérdése. Ha nagyon akarjuk, még egy icipici szentimentális felhangot is találhatunk a történetben (mint ezt némely kritikusok a rendező orra alá is dörgölték). De szerintem nem érdemes. A District 9 azon filmek közé tartozik, amiknek sok mindent megbocsátunk, és amikben felesleges hibákat, logikai bakugrásokat és elnagyolt részleteket keresnünk, mert mindez teljesen mellékes. Nyilván máshogyan reagál egy ilyen filmre az, aki a saját bőrén tapasztalta a filmben megjelenített tragédiát, mint az, aki csak a híradó képkockáiról vagy az újság lapjairól ismeri a történelem ezen szégyenletes fejezeteit. Ez a film megérdemli, hogy szőrszálhasogatás és üres okoskodás nélkül nézzük. Lehet fanyalogni és utálkozni, de a tény tény marad: Blomkamp filmje meglepő eszközökkel, provokatív és mellbevágó módon hívja fel a világ figyelmét egy nagyon is létező problémára, amely nem ért véget a dél-afrikai apartheid eltörlésével. Csak egy kicsit körül kell nézni: az idegenek ott laknak a sarkon túl.
District 9, színes amerikai sci-fi, 112 perc
rendezte: Neill Blomkamp
forgatókönyv: Neill Blomkamp és Terri Tatchell
„Maga még azt a kis jót is elveszi az emberektől, ami jut nekik. Simán odamegy bárkihez és szívja a vérét. Igazi példakép!” – Eric Cartman
Szegénylegények
Az én kis falum
Régi idők focija
UPDATE
A legújabb agyrém: Minnesotában egy 32 éves, egyedülálló, négy gyermekes anyát a bíróság kétmillió dollárra büntetett, amiért az pár éve letöltött (nem feltöltött, kiadás előtt ellopott, hanem pusztán letöltött) 24 (azaz huszonnégy) zeneszámot az akkor még nagy népszerűségnek örvendő Kazaa oldalról. (LINK)
Ne szépítsük, ettől már konkrétan hánynom kell. Hát ennyire kell az a pénz, polgártársak? És miért nem inkább máglyahalál, vagy villamosszék?
Ezek után valószínűleg akkor is letöltenék, ha azelőtt sosem tettem volna.