A szakállas székely vicc szerint Áron, amikor Balázs belevágja a baltát a hátába, megkérdezi: “Ez mostan vicc, avagy komoly?” S mire megkapja a választ, hogy ez komoly, azt feleli: “Akko' jóvan, mer' viccnek kicsinyég erős.”
Egy többé-kevésbé érdekes film elbír apróbb bakikat, néha még nagyobbakat is – mint pl. az I am Legendben az a kis gikszer, hogy Will Smith kis családi házában simán van villany és vezetékes víz, pedig Amerika lakosságának nagy részét egy világméretű katasztrófa elpusztította és a várost már csak zombik és állatok lakják; vagy amikor a Gladiátor szinkronjában a lelkes tömeg nem hispániaiként, hanem egyenesen “spanyolként” ünnepli a főhőst, ami a Római Birodalom korában elég necces. Bizonyára nem is kell nagyon szőrszálhasogatónak lenni ahhoz, hogy ilyesmikre bukkanjunk, az ember hozzá is szokik egy idő után, és nem hördül fel minden apróságra – van azonban egy szint, amikor már a legedzettebb, legcinikusabb kritikus is a halál fagyos markolását érzi a torkán.
A rasztahajú, vakítóan fehér fogsorú ősfőhős elindul megmenteni a kék kontaktlencséjű, kihúzott szemöldökű ős-Barbie-babát, akit elvittek a csúnya, és persze nagyon misztikus Gonoszok. Átverekedi magát a hófödte tundra közvetlen szomszédságában elterülő forró sivatagon és dzsungelen, elmenekül egy génmanipulált madárdinoszaurusz elől, összehaverkodik egy kardfogú tigrissel, akinek sztoriját alighanem a “Megható kutyatörténetek” sorozat valamelyik epizódjából lopták; eljut valami piramisokig (ekkor már végképp lövésünk sincs, melyik földrészen vagyunk), ahol a 300-ból kölcsönvett perzsa statiszták és (talán egy eltérített repülőgép kényszerleszállása miatt) odatévedt maszájok egy lefüggönyözött transzvesztitának hódolnak. Hősünk ezután gyorsan kirobbantja a világ proletárjainak nagy forradalmát, elhull a gaz, zenga zének és beköszönt a demokrácia, közben pedig átvonszolnak a színen néhány animált mamutot, meg néhány szerencsétlen statisztalovat, akiknek senki sem szólt, hogy őket csak 5000 év múlva fogják háziasítani. Néha szegény Omar Sharif (hallhatóan küszködve) megpróbálja a jó öreg, nagypapás narrátor szerepében előrevinni a történetet, már ha van olyan, és egy kis számítógépes animáció is rásegít, hogy a szarvasmarha ágyékcsigolyákkal díszített lándzsák meg a Bauhaus stílusban épült piramisok jobban érvényesüljenek.
Mit mondjak, régen láttam már ekkora baromságot. Kisebb hibákat elkövetünk mindannyian, de a kecsegve ringó fecskét összekeverni a recsegve fingó kecskével már nem hiba, hanem bicskanyitogató igénytelenség.
Fantasyt rendezni persze lehet. Szeretem a fantasy műfaját. Csak ha az ember fantasyt rendez, akkor ad neki valami hozzáillő címet: Egy letűnt világ krónikái, A tündekirály tizenkét próbája, Űrpingvin a Sötét Tó mélyéről, vagy valami ilyesmit. Nem ad neki olyan címet, hogy Julius Caesar halála, Károly Róbert külpolitikája, vagy II. Sándor cár és a bojárok. Meg olyat sem, hogy Kr.e. 10,000. Persze lehet azzal érvelni, hogy “semmit sem tudunk erről a korszakról”, de ez egyszerűen nem igaz. Talán konzervatívan gondolkodom a filmművészetről, de szerintem egy rendezőnek, ha egy ilyen film készítésére adja a fejét, kutya kötelessége volna legalább a Wikipedián utánanézni, hogy mikor éltek a mamutok meg a dinoszauruszok, mikor építettek először piramisokat és mikor háziasították egyáltalán a lovat. Vagy ha a rendező úr diszlexiás, és nem tudja megszámolni a nullákat a dátumokban, akkor megkéri a haverját / barátnőjét / anyukáját, hogy számolja meg helyette – hogy legalább a legeslegnagyobb baromságok ne kerülhessenek bele a filmbe. Emmerich viszont egyszerűen magasról tett a történelmi (vagy bármiféle) hitelességre, és úgy döntött, szakértők megkérdezése helyett inkább csak simán hülyének tekinti a nézőket, az nem kerül semmibe. (Már megint egy South Park epizód jut az eszembe: Eric Cartman egyszer robotnak öltözik, és a hülye filmkészítők, mivel tényleg robotnak hiszik, “beprogramozzák” filmes ötletek gyártására. Akkor áll elő Cartman a zseniálisnál zseniálisabb filmötletekkel, mint hogy pl. Rob Schneider hajótörést szenved és beleszeret egy kókuszdióba, akiről később kiderül, hogy egy golden retriever.)
A dramaturgia kedvéért néha fel lehet áldozni a hitelességet – de itt még dramaturgia sincs, történet sincs, semmi sincs. Ha megszabadítjuk a filmet a sallangoktól, nem marad semmi, még sablonok is alig, csak idegölő műpárbeszédek és a mérhetetlen, tömény unalom. Még ha nagyvonalúan eltekintünk az ordító képtelenségektől, a film akkor is teljesen érdektelen marad. A férfi elmegy a világ végére a szerelméért, akit a Gonoszok elraboltak – hagyjuk már, százmilliószor láttuk, százmillióféle interpretációban. Láttunk már animációt is, ennél sokkal jobbat. Egy szellemi fogyatékos kiscicává avanzsáló kardfogú tigris meg egy, az Apocalyptóból lopott városi civilizáció nem menti meg a Kr.e. 10,000-t. Nincs mit tenni, ez a film egyszerűen úgy rossz, ahogy van – még arra sem elég, hogy teljesen lebutított aggyal pattogatott kukoricát zabáljunk alatta.
Bizonyára sokan emlékeznek rá: a Végtelen történetben a szereplők – a kőóriás, a kis fickó a versenycsigájával meg a lidérc – a Semmi elől menekültek. Jobb lesz, ha szedik a lábukat. Itt a Semmi.
