Morális csőd
Megvallom őszintén, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója Woody Allen munkásságának. Valahogy nem az én stílusom, vagy legalábbis nem igazán találtunk egymásra, a filmjei meg én. Egy ilyen filmet azonban mégsem hagyhat ki az ember, főleg, ha azt olvassa róla, hogy “londoni munkáskörnyezetben játszódó, tolsztoji mélységű erkölcsi dráma”.
Nem tudom, az előbbi mondat papírra vetője mégis mit látott, de attól tartok, nem a Kasszandra álmát. Ezt a filmet lehet “drámának” nevezni, ha nagyon akarjuk – de milyen dráma az, ami annyira nem hagy bennem nyomot, hogy a filmnézés után két órával már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán moziban jártam? Pedig ezt a filmet semmi sem predesztinálná rá, hogy a feledés gyászos mocsarában végezze, ha szabad ezzel a vaskos képzavarral élnem: a történet adná magát egy sokkoló erejű művészfilmhez vagy egy még sokkolóbb fekete komédiához. A Kasszandra álma azonban se nem ez, se nem az – és alighanem ez a probléma gyökere.
Egy Monty Python-epizódba illő helyzetből nem lehet komoly drámát csinálni. Woody Allen pedig ezzel próbálkozik, bizonytalanul ingázva a komoly és a komolytalan között, hogy a végén az egészet agyoncsapja egy groteszknek szánt, de leginkább melodramatikusra sikerült befejezéssel. Két testvér, Terry (Colin Farrell) és Ian (Ewan McGregor) sorsát követjük végig, akik próbálják megtalálni a helyüket a világban. Ian apjuk éttermében dolgozik, de közben nagyratörő álmokat sző a hotelbizniszről, Terry pedig autószerelő, aki fölös pénzét kutyafuttatásokon és pókerpartikon veri el. A meglehetősen hosszúra sikerült felvezetésben megismerjük a családot: a gyenge apát, a veszekedős anyát, a fiúk barátnőit, és Ian új szerelmét, Angelát, egy tehetségtelen, de annál ambiciózusabb modellt és színésznőt. Aztán Terry egy szép napon több százezres adósságba veri magát, így hát a testvérek segítségül hívják az édesanyjuk által istenített gazdag nagybácsit, Howardot. Howard meg is ígéri, hogy kisegíti őket a bajból, a családi összetartásért azonban nagy árat kell fizetni: Howard azt követeli, hogy a pénzért cserébe a fiúk öljék meg egyik volt üzlettársát, aki bírósági perben Howard ellen fog tanúskodni, és ezzel jó eséllyel börtönbe is juttatja. Így aztán a testvérek – némi moralizálás után – bérgyilkossá avanzsálnak.
A film dramaturgiája valahol itt siklik ki végleg. Amikor a fiúk rendkívül amatőr és teszetosza módon loholnak a kiszemelt áldozat, Martin Burns nyomában, még arra számítunk, hogy ebből nem lesz gyilkosság, inkább mindent elmondanak a becsületesnek és szimpatikusnak tűnő áldozatnak, és a film további részében hárman keresik tovább a megoldást. A gyilkosság azonban megtörténik, furcsán, drámaiatlanul, és kezdetét veszi Terry fájdalmas agóniája és Ian teljes morális lezüllése. Ez valahogy sem nem tragikus, sem nem groteszk, inkább indokolatlan; valahol ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ezt így, ilyen formában nem lehet komolyan venni; még azt sem, mikor végül Ian megpróbálja megmérgezni az összeomlás szélén álló Terryt, nehogy az kifecsegjen valamit. A végkifejlet aztán megint ad a komolyságnak egy pofont: Ian gyilkossági kísérlete csődöt mond, a testvéri szeretet ereje győz, de még mielőtt Ian ezt elmesélhetné Terrynek, egy baleset végez vele. Terry pedig, nem tudván elviselni a tudatot, hogy elvesztette testvérét, öngyilkosságba menekül – és mindez a Kasszandra álma nevű motorcsónakban.
Mintha Woody Allen sem tudta volna eldönteni, mit akar mondani ezzel a filmmel. A kommunikáció a néző felé zavaros: néhol azt üzenik nekünk, nevessünk, mert ez csak egy komédia, néhol azt, hogy rendüljünk meg, mert ez bizony komoly. Attól tartok azonban, hogy a nézők nagy része – hogy Karinthy szavaival éljek – humorban nem ismer tréfát, a drámában pedig az igazi tragikumot keresi. A Kasszandra álma sajnos ebben a formában egy félresikerült thriller és egy családi melodráma keveréke, amelyet még a halványan fel-felvillanó fekete humor sem tud emlékezetessé tenni. Érezzük, hogy lehetne ez sokkal több is, és mégsem; álpszichológiai álthriller, elrontott Hitchcock-paródia. Egy igazi paródiához, fekete komédiához ez kevés; mintha Woody Allen kifogyott volna az ötletekből, és a film fennmaradó részét kitöltötte volna néhány régi és leporolt sablonnal, meg egy kis moralizálással. Az abszurd(nak tűnő) jeleneteknél sem üt igazán a groteszk; az egész valahogy zavaros, nem kerek, mintha hiányozna a vezérlő koncepció; ráadásul a romantikusnak szánt szál helyenként kínosan rossz, a Ian szívét elrabló Angela figurája sekélyes és kifejezetten irritáló. Egyedül a lelkiismeretével küzdő Terry mutat meg valamit abból, mi lehetett volna ebből a filmből; Colin Farrell meglepően jól hozza a szerencsétlen, tépelődő figurát. De sajnos a munkásosztály fiainak nehéz sorsán sem tudunk igazán meghatódni – nem lehet olyan nehéz az a sors, ha jut több ezer font egy pókerpartira, ha van pénz a jó minőségű öltönyre, motorcsónakra, szórakozóhelyekre. Ha Woody Allenben ez a kép él a rossz anyagi helyzetről és kilátástalanságról, ami elvileg tragédiába hajszolja (anti)hőseinket, javasolnék neki egy tanulmányutat Kelet-Európában, vagy Ázsia eldugottabb részein. Sok apró, zavaró elem van, ami miatt nem tudunk azonosulni igazán senkivel, aki feltűnik a vásznon. A testvérek nagyon küszködnek, szenvednek, tépelődnek, akcióznak, vitatkoznak – de ez a nézőt nem igazán érinti meg.
Ez a film családi drámának nem vehető komolyan, tragikomédiának viszont túl komolykodó; túl sok az oda nem illő, hiteltelen elem, túl sokat unatkozunk érdektelen részleteken, és ott a teljesen felesleges “romantikus” szál, ami inkább idegesíti a nézőt, semmint szórakoztatja. Vannak igazán feszült és groteszk pillanatai (a jelenet, amikor a testvérpár megpróbálja “levadászni” a szerencsétlen Martin Burnst, talán a film egyetlen emlékezetes része), a dramaturgia azonban – meglepő módon – nincs igazán profin felépítve. Talán arról akar szólni a Kasszandra álma, hogy a modern ember még az életét sem képes jól tönkretenni, és Dosztojevszkijből és a görög tragédiákból mára csak színtelen-szagtalan, kisszerű történetek és szereplők maradtak. Akárhogy legyen is, ha a nézőnek komolyan fel kell tennie a kérdést, vajon miről is akart szólni egy film, az nem éppen az átgondolt filmkészítés jele. Mindezzel együtt Terry figurája mégiscsak mond valami fontosat: hogy az elkövetett bűnért mindig fizetni kell. Colin Farrell alakítása hozzátesz annyi pozitívumot a filmhez, hogy elmondhassuk, a katyvaszban mégiscsak volt valami üzenet. Nem vágott mellbe, át sem jött igazán, de legalább benne volt. Ez is több, mint a semmi.
Megvallom őszintén, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója Woody Allen munkásságának. Valahogy nem az én stílusom, vagy legalábbis nem igazán találtunk egymásra, a filmjei meg én. Egy ilyen filmet azonban mégsem hagyhat ki az ember, főleg, ha azt olvassa róla, hogy “londoni munkáskörnyezetben játszódó, tolsztoji mélységű erkölcsi dráma”.
Nem tudom, az előbbi mondat papírra vetője mégis mit látott, de attól tartok, nem a Kasszandra álmát. Ezt a filmet lehet “drámának” nevezni, ha nagyon akarjuk – de milyen dráma az, ami annyira nem hagy bennem nyomot, hogy a filmnézés után két órával már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán moziban jártam? Pedig ezt a filmet semmi sem predesztinálná rá, hogy a feledés gyászos mocsarában végezze, ha szabad ezzel a vaskos képzavarral élnem: a történet adná magát egy sokkoló erejű művészfilmhez vagy egy még sokkolóbb fekete komédiához. A Kasszandra álma azonban se nem ez, se nem az – és alighanem ez a probléma gyökere.
Egy Monty Python-epizódba illő helyzetből nem lehet komoly drámát csinálni. Woody Allen pedig ezzel próbálkozik, bizonytalanul ingázva a komoly és a komolytalan között, hogy a végén az egészet agyoncsapja egy groteszknek szánt, de leginkább melodramatikusra sikerült befejezéssel. Két testvér, Terry (Colin Farrell) és Ian (Ewan McGregor) sorsát követjük végig, akik próbálják megtalálni a helyüket a világban. Ian apjuk éttermében dolgozik, de közben nagyratörő álmokat sző a hotelbizniszről, Terry pedig autószerelő, aki fölös pénzét kutyafuttatásokon és pókerpartikon veri el. A meglehetősen hosszúra sikerült felvezetésben megismerjük a családot: a gyenge apát, a veszekedős anyát, a fiúk barátnőit, és Ian új szerelmét, Angelát, egy tehetségtelen, de annál ambiciózusabb modellt és színésznőt. Aztán Terry egy szép napon több százezres adósságba veri magát, így hát a testvérek segítségül hívják az édesanyjuk által istenített gazdag nagybácsit, Howardot. Howard meg is ígéri, hogy kisegíti őket a bajból, a családi összetartásért azonban nagy árat kell fizetni: Howard azt követeli, hogy a pénzért cserébe a fiúk öljék meg egyik volt üzlettársát, aki bírósági perben Howard ellen fog tanúskodni, és ezzel jó eséllyel börtönbe is juttatja. Így aztán a testvérek – némi moralizálás után – bérgyilkossá avanzsálnak.
A film dramaturgiája valahol itt siklik ki végleg. Amikor a fiúk rendkívül amatőr és teszetosza módon loholnak a kiszemelt áldozat, Martin Burns nyomában, még arra számítunk, hogy ebből nem lesz gyilkosság, inkább mindent elmondanak a becsületesnek és szimpatikusnak tűnő áldozatnak, és a film további részében hárman keresik tovább a megoldást. A gyilkosság azonban megtörténik, furcsán, drámaiatlanul, és kezdetét veszi Terry fájdalmas agóniája és Ian teljes morális lezüllése. Ez valahogy sem nem tragikus, sem nem groteszk, inkább indokolatlan; valahol ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ezt így, ilyen formában nem lehet komolyan venni; még azt sem, mikor végül Ian megpróbálja megmérgezni az összeomlás szélén álló Terryt, nehogy az kifecsegjen valamit. A végkifejlet aztán megint ad a komolyságnak egy pofont: Ian gyilkossági kísérlete csődöt mond, a testvéri szeretet ereje győz, de még mielőtt Ian ezt elmesélhetné Terrynek, egy baleset végez vele. Terry pedig, nem tudván elviselni a tudatot, hogy elvesztette testvérét, öngyilkosságba menekül – és mindez a Kasszandra álma nevű motorcsónakban.
Mintha Woody Allen sem tudta volna eldönteni, mit akar mondani ezzel a filmmel. A kommunikáció a néző felé zavaros: néhol azt üzenik nekünk, nevessünk, mert ez csak egy komédia, néhol azt, hogy rendüljünk meg, mert ez bizony komoly. Attól tartok azonban, hogy a nézők nagy része – hogy Karinthy szavaival éljek – humorban nem ismer tréfát, a drámában pedig az igazi tragikumot keresi. A Kasszandra álma sajnos ebben a formában egy félresikerült thriller és egy családi melodráma keveréke, amelyet még a halványan fel-felvillanó fekete humor sem tud emlékezetessé tenni. Érezzük, hogy lehetne ez sokkal több is, és mégsem; álpszichológiai álthriller, elrontott Hitchcock-paródia. Egy igazi paródiához, fekete komédiához ez kevés; mintha Woody Allen kifogyott volna az ötletekből, és a film fennmaradó részét kitöltötte volna néhány régi és leporolt sablonnal, meg egy kis moralizálással. Az abszurd(nak tűnő) jeleneteknél sem üt igazán a groteszk; az egész valahogy zavaros, nem kerek, mintha hiányozna a vezérlő koncepció; ráadásul a romantikusnak szánt szál helyenként kínosan rossz, a Ian szívét elrabló Angela figurája sekélyes és kifejezetten irritáló. Egyedül a lelkiismeretével küzdő Terry mutat meg valamit abból, mi lehetett volna ebből a filmből; Colin Farrell meglepően jól hozza a szerencsétlen, tépelődő figurát. De sajnos a munkásosztály fiainak nehéz sorsán sem tudunk igazán meghatódni – nem lehet olyan nehéz az a sors, ha jut több ezer font egy pókerpartira, ha van pénz a jó minőségű öltönyre, motorcsónakra, szórakozóhelyekre. Ha Woody Allenben ez a kép él a rossz anyagi helyzetről és kilátástalanságról, ami elvileg tragédiába hajszolja (anti)hőseinket, javasolnék neki egy tanulmányutat Kelet-Európában, vagy Ázsia eldugottabb részein. Sok apró, zavaró elem van, ami miatt nem tudunk azonosulni igazán senkivel, aki feltűnik a vásznon. A testvérek nagyon küszködnek, szenvednek, tépelődnek, akcióznak, vitatkoznak – de ez a nézőt nem igazán érinti meg.
Ez a film családi drámának nem vehető komolyan, tragikomédiának viszont túl komolykodó; túl sok az oda nem illő, hiteltelen elem, túl sokat unatkozunk érdektelen részleteken, és ott a teljesen felesleges “romantikus” szál, ami inkább idegesíti a nézőt, semmint szórakoztatja. Vannak igazán feszült és groteszk pillanatai (a jelenet, amikor a testvérpár megpróbálja “levadászni” a szerencsétlen Martin Burnst, talán a film egyetlen emlékezetes része), a dramaturgia azonban – meglepő módon – nincs igazán profin felépítve. Talán arról akar szólni a Kasszandra álma, hogy a modern ember még az életét sem képes jól tönkretenni, és Dosztojevszkijből és a görög tragédiákból mára csak színtelen-szagtalan, kisszerű történetek és szereplők maradtak. Akárhogy legyen is, ha a nézőnek komolyan fel kell tennie a kérdést, vajon miről is akart szólni egy film, az nem éppen az átgondolt filmkészítés jele. Mindezzel együtt Terry figurája mégiscsak mond valami fontosat: hogy az elkövetett bűnért mindig fizetni kell. Colin Farrell alakítása hozzátesz annyi pozitívumot a filmhez, hogy elmondhassuk, a katyvaszban mégiscsak volt valami üzenet. Nem vágott mellbe, át sem jött igazán, de legalább benne volt. Ez is több, mint a semmi.
