Íme, az ékes bizonyíték, hogy egy film sokféleképpen lehet gondolatébresztő. A moziból kilépve az embert valóban megrohanják a gondolatok. Mi mindenre lehetett volna költeni azt a 70 millió dollárt, amit Csillagpor című, filmnek látszó tárgyra pazaroltak! Nem mintha üres szólamokat akarnék harsogni az afrikai éhezők nyomorúságos sorsáról meg a Föld energiakészleteinek bűnös pazarlásáról, de a Csillagpor az a film, amit tökéletesen felesleges volt megcsinálni, ugyanis semmiféle közlendője nincs, viszont a forgatás költségeiből vehettek volna 60 tonna csirkét, egy rakás színes felmosóvödröt meg egy csípőfogót. Például.
Bevallom, nem értem, miért kapott ez a filmnek csúfolt kliséparádé annyi dicséretet a kritikusoktól. A történet elcsépelt és unalmas: egy magának való, fura fiatalember, Tristan bemerészkedik fantáziaföldre, ahol összetalálkozik egy lány képében földre hullt csillaggal, Yvaine-nel, majd kettesben menekülnek a gonosz boszorkány(ok) elől, akik a lehullott csillagokból táplálkozva nyerik örök fiatalságukat. Egy sor kínosan kiszámítható párbeszéd és fordulat után az időközben összemelegedett párocska természetesen elnyeri jutalmát, a sablonszereplők sablonos véget érnek, a gonosz boszorkány elbukik, és még a trón körüli örökösödési perpatvar is megoldódik. Igen, kitalálták: hősünk az igazi örököse a fantázia-birodalom, Stormhold trónjának.
A film Neil Gailman regénye alapján készült; mivel nem ismerem a regényt, nem tudom, mennyit őriztek meg a film alkotói az eredeti ötletekből. Úgy tűnik azonban, hogy nem sokat. Mintha előhalásztak volna mindent, ami egy átlagos hollywoodi rendező agyában „középkor” címszó alatt felmerülhet – lovak, hintók, szép ruhák, mágia, boszorkányok, kalandorok, trónkövetelő hercegek –, és mindezt összemixelték volna egy turmixgépben. A filmben ábrázolt Angliát, ahonnan álmodozó főhősünk Fantáziaföldre menekül, talán a 19. századra tehetnénk, Stormhold helyszínei pedig az említett „középkori” sablonokból épülnek fel – de mivel fantasy-ról van szó, nem biztos, hogy van értelme bármilyen korba vagy kultúrába helyezni a történetet. Nem is hányom a rendező szemére, hogy a középkorinak tűnő elemeknek semmi köze nincs a középkorhoz; azt viszont igen, hogy koncepció nélkül rakták őket egy kupacba. Azt előre sejteni lehetett, hogy nem filozófiai magasságokba emelkedő alkotást fogunk látni – nem is ilyen elvárásokkal ültem be a moziba –, hanem inkább a látványvilág miatt lesz a film érdekes és izgalmas; látványvilágról azonban aligha beszélhetünk, hacsak a néhány elcsépelt, leginkább a Hallmark csatorna kis költségvetésű mesefilmjeiben megszokott trükköt nem tekintjük annak. Ez meglepő, hiszen ha mást nem is, élvezhető látványelemeket várhatunk egy amerikai szuperprodukciótól. Kapunk egy kellemes külsejű unikornist, egy pár nem túl ötletes varázslatot, meg egy meglepően jól sikerült kalóz-Zeppelint. A film néhány jelenetében fellelhető még némi kedves humor, de sajnos ez nem elég több mint két óra kitöltéséhez.
Ragacsos műmese a botoxozott arcú boszorkányról, az idegesítő libáról és az ötlettelen rendezőről – ennyiben össze lehetne foglalni Matthew Vaughn filmjét, ami elvileg mese, elvileg fantasy, és elvileg fordulatos, élvezhető történet. Elvileg. A forgatókönyv azonban nem áll másból, mint mindenki által ismert felszínes mesesablonok és innen-onnan összelopkodott ötletek sorozatából (néha még azt is meg lehet mondani, honnan van az ötlet – a kísérteteket például egyértelműen a Harry Potterből vették). A történet teljes egészében felejthető; működik a működ, művelik a műgyepet, még a kutyagumi is műanyag, de az egyetlen jelenet, ami megmarad, minden bizonnyal a menyasszonyi ruhában, kezében rózsaszín legyezővel táncoló Robert de Niro képe. S bár az ízig-vérig profi Pfeiffer és de Niro igyekszik, ahogy csak tud, az ő játékukon is érződik, hogy a film nélkülöz mindenféle koncepciót; következésképp a figurák elnagyoltak és sablonosak, amit a színészek a maguk módján próbálnak orvosolni. Pfeiffer például úgy, hogy túljátssza a gonosz boszorkány szerepét, és inkább lesz nevetséges, mint ijesztő; a minden bizonnyal már a gimnáziumi színjátszókörből is kibukott Claire Danes pedig a jobb ízlésű nézőknek komoly fájdalmat okozó affektálással. (Egyetlen monológja alatt az ember előbb idegrohamot kap, majd pánikszerűen menekülni szeretne, végül csak csöndben imádkozik: Uram, könyörülj mirajtunk. Öröm az ürömben, hogy a monológ jelenetének másik szereplője – egy egér – autentikus alakítása némileg ellensúlyozza a sokkot.) A főszereplőt játszó Charlie Cox igyekszik nem kitűnni, alakítása se nem rossz, se nem igazán jó – szegény alighanem próbált beleolvadni a háttérbe, és összeszorított foggal arra gondolt, ezt most muszáj végigcsinálni. Hogy de Nirot és Pfeiffert mi vitte rá, hogy elvállalják a szerepet, fogalmam sincs; alighanem jó poénnak tartották a filmet, a transzvesztita kalózt játszó de Niro biztosan.Egy pozitívum azért mégis van: bár a képek középszerűek, legalább szép a táj, és szépek a lovak. A Csillagpor egyike azon filmeknek, melyek csak azért készültek el, hogy a filmkészítőknek legyen valami tennivalójuk. Nekik is fizetniük kell a villanyszámlát, ezért kellett egy új film. A kérdés csak az, hogy érdemes-e filmet csinálni úgy, hogy nincs mit mondanunk.
